2016. január 17., vasárnap
2015. február 20., péntek
Part 25 ~ Christmas
Teltek a hónapok. Egészen karácsonyig. A rend felborult és Jannel felváltva rohangáltunk Orlando különböző bevásárlóközpontjaiba ajándékokért és persze a karácsonyfáért. Ben és Ali ismét úgy döntöttek, hogy ellátogatnak hozzám és együtt ünnepelünk, szilveszterkor esetleg elmegyünk bulizni, Janék pedig Sophira vigyáznak majd. Természetesen Alexnek is kellett végre egy haver akivel kidumálhatták az asszonyokat (szigorúan 'az'-al). Szegény, csodálom, hogy nem akasztotta fel magát mellettem. Viszont idő közben megünnepletük azt is, hogy már több, mint fél éve együtt vagyunk, boldogságban.
December 23-án az ember nem is akar mást, mint egy jó nagy pohár kakaót, maga mellé a barátját és egy kandallót. Azt hiszem a kandallón kívül minden megvolt, de igazából fölösleges is lett volna az orlandoi 25°c-os melegben. Fa felállítva, karácsonyi vacsora a hűtőben a borral egyetemben, a vendégszoba készen áll, ajándékok eldugva. Azt hiszem teljesen fel voltam készülve minden eshetőségre. Alexxel leültünk a kanapéra, én hozzábújtam és a kakaómat szürcsöltem. A tévében valami roppant izgalmas krimi féleség volt, ami a valóságnak a 360°-ban megfordított mása volt. Szó szerint a fejemet fogtam, legszívesebben vele együtt a hajamat téptem volna. Alex a toppon volt, hatalmasra dagadt szemekkel bambulta a tévét.
- Mért van az, ha a tévében megy egy boncolás, akkor attól nem vagy rosszul, de a hullaház 5 km-es körzetében feláll a szőr a hátadon? - agyaltam.
- Nemtom'. - tolta az arcába a kakaót, én meg vállat rántottam, s mikor felnéztem rá egy hatalmas kakó-bajusz díszelgett a szája fölött.
- Megengeded? - nevettem.
- Meg. - folytatta velem. Kis sunyi. Már csücsörített, amikor én felpattantam egy törlővel a kezemben és letöröltem. - Ezt egyszerűbben is csinálhattad volna. - flegmáskodott. - Megmutassam? - kérdezte perverz mosollyal az arcán.
- Mutasd. - bújtam közelebb hozzá és hagytam, hogy megcsókoljon...
Másnap a teljesen szétdúrt ágyban ébredtem. Kinyújtóztam és lementem a nappaliba, majd a konyhába, elővettem a tányérokat, széthúztam az asztalt és megterítettem a karácsonyi ebédhez. Elővettem a Jantől kapott rénszarvasos szalvétákat és azokat használtam fel.
Egyébként Alex 10 körül elment haza, hiszen ők együtt töltik a szentestét, mi pedig a tesómékkal. Én csak 25-én leszek velük. Addig Benék elmennek az egyik ismerősükhöz, este pedig haza.
Alexet kikísértem a kapuig, majd mikor elment én visszamentem a házba és felhajtottam a fűtést az egész házban és elkezdtem kirántani a halat és megmelegíteni a halászlevet és a tölttkáposztát, amit Erickkel ügyeskedtünk össze a minap. Benyomtam a rádiót, ahol valami "meghitt" karácsonyi zene szólt, amiktől konkrétan felfordul a gyomrom.
Mire végeztem, addigra már fél 12 volt, így kipakolgattam a fa alá az ajándékokat, amelyeket a családnak szántam. Akkor most felsorolom: Alinak jó orvoshoz méltóan egy kajásdobozt vettem, hiszen az orvosoknak szinte sosincs idejük enni, így talán megjön a kedve hozzá, Bennek találtam egy eszméletlen jó kiskutyás nyakkendőt, miről tudom, hogy sosem fogja hordani, már csak a poén kedvéért is, Sophianak vettem egy eredeti Barbie babát, valami hattyúsat, csak remélni tudom, hogy még nincs meg neki ez a fajta. Jan és Mark közösen kap ajándékot. Tudom, hogy kevés idejük van egymásra, ezért sikerült szereznem két jegyet egy romantikus film premierjére. Erick tőlem kap egy Apple monitort, amire már olyan régóta vágyott. Feláron megtaláltam az egyik nagy bevásárlóközpont műszaki osztályán. Lukenak egy különleges meglepetéssel készültem; egy műszaki könyvvel, tömény 639 oldal műszaki rajzok, szövegek, hiszen ez kell egy műszaki egyetemesnek. És végül Alex; a szívem csücske: Alexnek csináltattam egy olyan telefontokot, amin mi vagyunk, még a nyáron, az egyik kerti-partin. Nem nagy dolgok, de mindenki azt fogja kapni, amire vágyott.
Hű, ez hosszúra sikeredett. Na nem baj. Kiegészítő információ, nem kötelező elolvasni, hiszen nem mérvadó.
A karácsonyfa szépen díszelgett a nappaliban, ahol felállítottuk Jannel. Azért a női erő toppon van. ;) Alá pakoltam az előbb hosszan felsorolt ajándékokat és leültem a kanapéra. Ez nem tartott sokáig, mert hívott a mamám Ausztráliából.
Elújságolta, hogy milyen meleg van, jól érzi magát és nincs oka panaszra. Kitért arra is, hogy egyek rendesen, mert anélkül beteg leszek és fájni fog a fejem. A lelkemre kötötte, hogy menjek át régi jó barátnőjéhez, Rose nénihez, aki nagyon szívesen főz nekem minden finomságot, ha nekem nincs időm vagy éppen kedvem főzni. Elmaradhatatlannak bizonyult elmesélni landolásának történetét Sydneyben, már éppen negyedszer és megsértődött, amikor közöltem vele, hogy már említette eme vicces eseményt. Ezek után én következtem; fecsegtem a munkáról, barátokról, családról. Mamának mennie kellett, mert megégett a süti, így el is köszöntünk; Szia Mama. Szeretlek.
Ekkor csöngettek.
Berohantam a nappaliba, onnan az előszobába és boldogan nyitottam ajtót, de meglepődésemre a postás volt.
- Maguk még karácsonykor is dolgoznak? - kérdeztem a kezembe nyomott leveleket válogatva.
- Sajnos. - szomorodott el. - Kérnék egy személyi igazolványt.
- Egy pillanat. - fordítottam hátat és elrohantam a táskám legalján lévő okmányomért. - Tessék. - adtam a kezébe.
- Egy ajánlott levele van az egyetemtől. - magyarázta.
- Ohh, igen, tudom. Már telefonáltak, hogy menjek be aláírni valamilyen papírt az ösztöndíjjal kapcsolatban, de még nem nagyon volt rá időm. - nevettem zavaromban.
- Milyen szakon?
- Orvosi. - mondtam miközben aláírtam, hogy átvettem.
- Végeztünk is. Sok sikert a munkájához! - kacsintott a postás, majd kisétált a kapun és tovább állt.
Becsaptam magam mögött az ajtót és az ujjaimmal széttéptem a borítékot, eldobtam és kinyitottam a benne található levelet.
"Tisztelt Dr. Imola Johannes!
Tudomásunkra jutott, hogy 2014.07.05.-i diplomaosztója után maradt Maga után az ösztöndíjjal kapcsolatos papírral elintézni való, így kérjük mihamarabb fáradjon be az egyetem dékáni épületébe és rendezze ezeket!
2014.12.20.
Dr. Dennis Becke"
Ezeket tudtam. Majd bemegyek a két ünnep között és aláírom. Nem igaz, hogy nem lehet békén hagyni az embert az ünnepek alatt.
Ahogy a postás elment, dudáltak a kapuban. Benék voltak. Kirohantam, kinyitottam a kaput nekik, begurultak, majd Sophi önfeledten rohant a karjaim közé.
- Sophia! A cuccaid! – hallottam Ben hangját, amint kiszáll az autóból.
- Sziasztok. – köszöntem neki.
- Hali. – lépett ki a kocsiból Ali, a haját igazgatva. – Szörnyű meleg van. – állapította meg.
- Sajnos. – húztam a számat, miközben vettem el Bentől a temérdeknyi csomagot, amit magukkal hoztak. – Mondd, hány napra készültetek? – nevettem.
- Haza is mehetünk. – duzzogott.
- Most mi bajod van? – kérdeztem.
- Kérdezd az asszonyt. – mutatott Alira, aki a vállát vonogatta.
Bementünk a házba, ahol Sophia már el is foglalta a saját helyét, bent a vendégszobában. Benyomta a tévét és valami gagyi gyerek csatornát nézett, amelyből ömlött a karácsonyi csöpögős duma a szeretetről és minden másról, ami valamilyen szinten nem karácsonyhoz kötődő. Jellemző. Beledumálják a gyerekek génjeibe.
Ezek után Ali is bejött és dühösen az ágyra vágta magát.
- Parancsolj már rá a bátyádra, hogy ne hisztizzen! – mondta.
- Az isten szerelmére, hogy segítsek, ha azt sem tudom, hogy mi a bajotok! – kiabáltam rá.
- Bocsánat Ali. – támaszkodott az ajtófélfába Ben.
- Semmi gond. – szaladt hozzá és megölelte.
A mai napig nem tudom, hogy min veszekedtek annyira, de nem fontos. Kibékültek, ez a lényeg.
Ali és én egyből a konyhába mentünk és feltettük az ebédet, hogy melegedjen. Addig Ben és a kislány a nappaliban pakolták szét a játékokat, meg szerelték össze a PS4 konzolát. Sophia fél percenként kijárkált, hogy megkóstolja a levest, majd utána a többi kaját. Utána rábíztuk, hogy terítsen meg 4 személyre. Ügyesen ment neki, így kapott egy szelet csokit. Mikor az étel bemelegedett, már csak Bent kellett kiráncigálni valahogy a nappali bugyraiból, ami nem ment valami könnyen. Addig nem volt hajlandó kijönni, amíg el nem helyezkedett bent, ami magyarul azt jelenti, hogy ki nem játszotta a GTA V utolsó 2 epizódját.
Sopinak sikerült meggyőznie, így elkezdtük az ebédet, egészen jól sikerült. Megcsörrent a telefonom. Jan volt.
- Boldog karácsonyt! - mondtam, majd felálltam és arrébb mentem az asztaltól, hogy nyugodtan tudjak telefonálni.
- Készülődj. - utasított morcosan.
- HOVA? - visítottam.
- Feldarabolt holttestet találtak.
- De Scott van ügyeletben! Nem mi!
Nem hatotta meg a hisztim. Kénytelen voltam otthon hagyni Benéket és feláldozni az időt egy holttestre. Jan szokás szerint jött értem és elkezdtünk a kocsiba egymással vitatkozni azon, hogy mi értelme van nekünk bemenni, ha más ügyel. Automatikusan övé az ügy. De miért mi? Nem értem.
- Meg kell hogy értsd! Ha elvállalod ezt a szakmát, akkor számítanod kell ilyenekre, nem a hiszti a megoldás!
- Egy szóval nem mondtam, csak... - helyeztem magam elé az érveket.
- Nincs csak! Megígértem!
A város kivilágítva volt, boldog párok sétáltak az utcán kisgyerekeikkel, akik mind a kirakatra cuppanva nézték a jobbnál-jobb ajándékokat. Mi pedig ültünk a kocsiba és pattanássá feszült idegekkel dobálóztunk egymás fejéhez.
- Ne fújd már fel ennyire! Nekem is legalább annyira karácsony van, mint neked! - mondta higgadtan.
- Áááá! Mindegy..
Az irodában mindenkinek karácsonyi hangulata volt. Pezsgőt bontottak és sütikkel kínálták egymást, még az orvosszakértők is véres köpenyben szórakoztatták a nagyérdeműt. Mi Jannel még mindig civódtunk így nem éppen felhőtlen arccal robogtunk be a kapukon. Egyből a kezünkbe nyomtak egy kis fahéjas teát mézeskaláccsal. Ezzel egy kicsit feldobták a hangulatomat.
- Gyertek ünnepelni! - mondta az egyik nyomozó.
- Hol a feldarabolt holttest? - nekitámaszkodott az ajtófélfának, keresztbe tett kézzel Jan.
- Még nem hozták be. - közölték. - Akartok menni helyszínelni?
- Akarunk? - fordult felém teljes testtel Jan.
- Aha.
Ismét kimentünk, be az autóba, majd Orlando külvárosába indultunk, amerre a holttest volt. Sosem felejtem el azt a helyet, amikor kicsi voltam mindig abban az erdőben sétáltattam a kutyámat és elrémített a tudat, hogy ott dobtak el egy embert karácsonykor.
Az erdőben sütött a nap és én megláttam a jól ismert nyomozóinkat. Kiugrottam az autóból, elővettem a kesztyűimet, felvettem és megvártam Jant a helyszíni szemle kezdéséhez.
- Rigor mortis? - kérdezte.
- Nem észlelhető. - adtam rá a választ, Jan pedig leguggolt mellém.
- Kétszeres késszúrás, valószínűleg telibe eltalálta az aortát.
- Nem gyilkosság volt. - lépett mögénk egy nyomozó, én meg felálltam és abszolút eltorzult fejjel nekikezdtem a szentbeszédemnek;
- Azt akarja mondani, hogy idejött ez a szerencsétlen nő, megölte magát, fel is darabolta, hogy biztosra menjen és egy zsákba gyömöszölte magát?! Ez nem reális... - ráztam a fejemet.
- Nem erre céloztam. Van még egy holttest. - mutattak be a bokorba.
Gondterhelten sóhajtottam, felálltam és odamentem a másikhoz, aki egy férfi volt. Gyilkosság-öngyilkosság?! Valószínűleg. De ezt így a helyszínen nem lehetett megmondani. Jan alaposan megvizsgálta őket és bevitette a hullaházba, ahol azonnali boncolást rendelt el, így kiszámítható a vége, hogy nekem is mennem kellett vele. Nem akartam egyedül hagyni két hulla társaságában karácsonykor. Egyébként nem volt annyira gáz az este; figyeljetek.
A boncolások végén totálisan kifáradtunk, így bementünk az irodapatkány munkatársainkhoz, melegítettünk tejet, meghintettük forrócsoki-porral, leültünk egy-egy üres asztalhoz, a többiek meg mind a vicces történeteikkel szórakoztattak minket. Jan annyira elfáradt, hogy ott azonnal el is aludt.
Este 11-kor értünk haza. Akkor már mindenki aludt, a ház csöndben volt.
- Boldog karácsonyt! - szuszogta Jan.
- Nektek is. - mosolyogtam rá.
- Szeretlek kicsi lány. - kimondta először. Igeeeen, szeret az anyósom!
- Boldog karácsonyt! - mondtam, majd felálltam és arrébb mentem az asztaltól, hogy nyugodtan tudjak telefonálni.
- Készülődj. - utasított morcosan.
- HOVA? - visítottam.
- Feldarabolt holttestet találtak.
- De Scott van ügyeletben! Nem mi!
Nem hatotta meg a hisztim. Kénytelen voltam otthon hagyni Benéket és feláldozni az időt egy holttestre. Jan szokás szerint jött értem és elkezdtünk a kocsiba egymással vitatkozni azon, hogy mi értelme van nekünk bemenni, ha más ügyel. Automatikusan övé az ügy. De miért mi? Nem értem.
- Meg kell hogy értsd! Ha elvállalod ezt a szakmát, akkor számítanod kell ilyenekre, nem a hiszti a megoldás!
- Egy szóval nem mondtam, csak... - helyeztem magam elé az érveket.
- Nincs csak! Megígértem!
A város kivilágítva volt, boldog párok sétáltak az utcán kisgyerekeikkel, akik mind a kirakatra cuppanva nézték a jobbnál-jobb ajándékokat. Mi pedig ültünk a kocsiba és pattanássá feszült idegekkel dobálóztunk egymás fejéhez.
- Ne fújd már fel ennyire! Nekem is legalább annyira karácsony van, mint neked! - mondta higgadtan.
- Áááá! Mindegy..
Az irodában mindenkinek karácsonyi hangulata volt. Pezsgőt bontottak és sütikkel kínálták egymást, még az orvosszakértők is véres köpenyben szórakoztatták a nagyérdeműt. Mi Jannel még mindig civódtunk így nem éppen felhőtlen arccal robogtunk be a kapukon. Egyből a kezünkbe nyomtak egy kis fahéjas teát mézeskaláccsal. Ezzel egy kicsit feldobták a hangulatomat.
- Gyertek ünnepelni! - mondta az egyik nyomozó.
- Hol a feldarabolt holttest? - nekitámaszkodott az ajtófélfának, keresztbe tett kézzel Jan.
- Még nem hozták be. - közölték. - Akartok menni helyszínelni?
- Akarunk? - fordult felém teljes testtel Jan.
- Aha.
Ismét kimentünk, be az autóba, majd Orlando külvárosába indultunk, amerre a holttest volt. Sosem felejtem el azt a helyet, amikor kicsi voltam mindig abban az erdőben sétáltattam a kutyámat és elrémített a tudat, hogy ott dobtak el egy embert karácsonykor.
Az erdőben sütött a nap és én megláttam a jól ismert nyomozóinkat. Kiugrottam az autóból, elővettem a kesztyűimet, felvettem és megvártam Jant a helyszíni szemle kezdéséhez.
- Rigor mortis? - kérdezte.
- Nem észlelhető. - adtam rá a választ, Jan pedig leguggolt mellém.
- Kétszeres késszúrás, valószínűleg telibe eltalálta az aortát.
- Nem gyilkosság volt. - lépett mögénk egy nyomozó, én meg felálltam és abszolút eltorzult fejjel nekikezdtem a szentbeszédemnek;
- Azt akarja mondani, hogy idejött ez a szerencsétlen nő, megölte magát, fel is darabolta, hogy biztosra menjen és egy zsákba gyömöszölte magát?! Ez nem reális... - ráztam a fejemet.
- Nem erre céloztam. Van még egy holttest. - mutattak be a bokorba.
Gondterhelten sóhajtottam, felálltam és odamentem a másikhoz, aki egy férfi volt. Gyilkosság-öngyilkosság?! Valószínűleg. De ezt így a helyszínen nem lehetett megmondani. Jan alaposan megvizsgálta őket és bevitette a hullaházba, ahol azonnali boncolást rendelt el, így kiszámítható a vége, hogy nekem is mennem kellett vele. Nem akartam egyedül hagyni két hulla társaságában karácsonykor. Egyébként nem volt annyira gáz az este; figyeljetek.
A boncolások végén totálisan kifáradtunk, így bementünk az irodapatkány munkatársainkhoz, melegítettünk tejet, meghintettük forrócsoki-porral, leültünk egy-egy üres asztalhoz, a többiek meg mind a vicces történeteikkel szórakoztattak minket. Jan annyira elfáradt, hogy ott azonnal el is aludt.
Este 11-kor értünk haza. Akkor már mindenki aludt, a ház csöndben volt.
- Boldog karácsonyt! - szuszogta Jan.
- Nektek is. - mosolyogtam rá.
- Szeretlek kicsi lány. - kimondta először. Igeeeen, szeret az anyósom!
2015. január 6., kedd
Part 24 ~ Accident
Reggeli sztori. Azt hittem megpukkadok a röhögéstől. Besétált egy eléggé érdekes srác a hullaházba. Vagy 10 percen keresztül ordibált, hogy ő akarja a haverja leleteit. Amikor lenézően kiabált a recepcióssal, kimentem és én is közbeavatkoztam.
- Orvos vagy? - kérdezte tátott szájjal.
- Igen. Szerinted? - érdeklődtem flegmán.
- Boncoltál már? - tette fel a másik kérdést az előzőhöz hasonló hangnemmel.
- Igen. - próbáltam terelni a témát. - De nem adhatunk ki neked meghatalmazá...
- Nebassz! - esett le az álla. - Hagyd már a havert, beszéljünk rólad. - támaszkodott a recepción, semmibe véve az eredeti szándékát.
A srácot el is küldtem a fenébe, a kért papírjaival együtt és a lelkére kötöttem, hogyha még egyszer meglátom itt bedrogozva kiabálni a kollégáimmal, biztos hívom a rendőröket. Azt hiszem egy életre kivívtam magamnak a "biztonságőr-szakértő' nevet.
Jan izgatott volt az interjú miatt. Tűkön ülve illegette magát hol a boncteremben, hol az irodákban és mindenkitől megkérdezte, hogy jó lesz-e az a szett, amit válaszott. Hiába, nem volt megelégedve. Én is átölötztem és 10-kor elindultunk a stúdióba.
A parknál parkolt, így gyalog folytattuk a pár utcányi utat. A stúdió a főutca közepén helyezkedett el, egy hatalmas épület volt, rajta az Orange TV logoja és a megye és az USA zászlója.
A portán már ismerték Jant és automatikusan a sminkrészlegre irányítottak minket. Ott megcsinálták még szebbre a haját, kisminkelték. Rám is tettek sminket, mert a sminkes szerint szép kerek arcom van, amire illik a szempillaspiráll. Milyen jó, hogy én nem értek az ilyenekhez. További vendégek vártak kint a folyosón. Mi a külön kis öltözőben ültünk, amikor belépett az épület biztonsági őre.
- Jött pár rajongó és nagyon be akarnak jönni. - dugta be a fejét és húzta el a száját, mintha a világ legnagyobb problémája lenne.
- Semmi akadálya. - mondta ki boldogan a végszót Jan. Ekkor belépett vagy 5 fiatal lányokból és fiúkból álló csapat, akik mind ugyanolyan Dr. G-s pólót viseltek és mind szorongatott 1-1 üres autogramkártyát.
Jan felállt és odament hozzájuk, addig én a helyemen ület és telefonoztam tovább. Letöltöttem valami stressz labda alkalmazást, ami igazából egy piros kis izé volt, akit lehetett szadizni. Nem azért, mert ideges voltam, viszont szörnyen unatkoztam.
- Te ki vagy? - foglalt helyet mellettem egy lány a csapatból.
- Dr. Imola Johannes. - válaszoltam, fel nem nézve a telefonomból, ilyen "hagyjál már" érzéssel.
- Hűűű, te doki vagy? - csodálkozott.
- Igen. - fúrtam magamat az ülőgarnitúrába.
- És ismered Dr. G-t???? - tapsikolt.
- A rezidense vagyok.
Ebben a pillanatban azt hittem, hogy a csaj elájul. Szó szerint egy szivárvány ömlött mindkét füléből, a szájából és a szemei is majd' kiugrottak az izgatottságtól. Szó szerint szinte azt várta, hogy elkezdjek mesélni.
- Ölelj meeeeeeg! - állt elém kitárt kézzel Jan.
- Ömh. Mi lelt? - kíváncsiskodtam.
- Semmiiiiiiiii. - visította.
Jan persze az egész rajongós helyzetet gyakorlottan kezelte és szívesen válaszolt a kérdésekre, vagy éppen mesélt a munkájáról. Én, mint mindig elragadóan hallgattam néha-néha helyeseltem is, hiszen én minden nap láthattam amit csinál. Miután eljött a búcsú ideje, a lányok egyenként bízták rám a telefonjukat és a fényképezőjüket, ők pedig csapatba álltak Jannel. A képek tökéletesek lettek. Az ölelések után a csapat helyet foglalt a közönségben, Jant pedig hívták fel a stúdióba. Kísérőként szálingóztam utána, majd mikor már a kamera álláshoz értem, megálltam és onnan figyeltem az interjút.
Mikor Jan belépett hatalmas tapsvihar tombolt végig a közönség sorain. Mondanom sem kell, hogy én is kapálóztam ám rendesen. Nekidőltem egy falnak, a fejemet is nekitámasztottam, majd abban a pillanatban elöntött a büszkeség. Elővettem a telefonomat, lefényképeztem a beszélő Jant és körbeküldtem a képet a családnak.
':)' - Alex.
'Sok sikert!' - Mark.
'Hajrá anyuuuuuuuu!' - Erick.
'Jó lett!:)' - Luke.
Az egyik kamerás srác hozott nekem egy széket és egy pohár vizet. Figyeltem Janre, aki hatalmas vigyorral a képén válaszolta meg a kérdéseket.
- Milyenek a kapcsolatai a rezidenseivel? - kérdezte a az interjúst, azt hiszem Micke-nak hívták. Igen, biztos Micke volt.
- Egyszerre csak 3 rezidenssel vagyok hajlandó dolgozni, hiszen rájuk nagyon kell figyelni, minent amit én tanítok nekik, azzal fognak dolgozni, így ez egy eléggé nagy felelősség. Jelenleg 1 lány van nálam, szerintem nagyon jól kijövünk, ő a fiam barátnője és most is elkísért. - mosolygott önfeledten.
Szó szerint belesültem a levembe és rákvörös fejjel viszonoztam az összes rámszegeződő pillantást az operatőtök és a kamerás srácok felöl. Úgy néztek rám, mint egy szőke libára, aki képtelen elintézni az orvosi egyetemet, ami hozzátenném, tök könnyű. Nekem. Illetve márakinek. Én mindig könnyen leküzdöttem az akadályokat.
"Jössz a mai osztálytalálkozóra?" - zörgött a zsebemben az újabb SMS Bogitól.
"Igen, kettőtől már szabad is vagyok." - válaszoltam.
"Gyere fel hozzánk, várunk!" - Bogi.
Az interjúnak vége lett.
Jan az öltöző fele ment, én elköszöntem tőle, hiszen kezdtem késésben lenni. Bogi viszonylag közel lakott, kulcsom volt hozzá, így felmentem a lakásba, benyitottam és a következő kép tárult elém: Bogi a konyhában vinnyogott, miközben a barátja egy idegen macskába tukmált valami macskakaját.
- Erm.... rossz helyre jöttem? - fordultam ki az ajtón.
- Ahj, semmi.- fogta a homlokát Bogi. - A terhesség velejárója az, ha fáj a fejem?
- Nem, front van. És lassan 4 óra. - mondta Bogi élettársa.
- Egy pillanat és kész vagyok. - rohant mögöttem legjobb barátnőm, s én elhelyezkedtem a nappaliban, amíg Bogi felöltözött az esti ruhájába. Nem telt el 2 perc, de Bogi már bejött a nappaliba.
- Szerintetek kihangsúlyozzam, hogy terhes vagyok, vagy maradjon titokban?
- Nem tökmindegy, csak siess már! - utasítottam, az órámra mutatva.
Bogi mégis azt a ruhát választotta egy kis kifinomult táskával.
Hamarosan sikerült elindulnunk. Végig a főutcán, balra, ott is végig, majd az általános iskolámmal szemben lévő kis kávézónál találtuk magunkat, ahol a többiek már gyülekeztek. Minél közelebb voltunk, annál gyorsabban vettük a lépéseket, majd ők is észrevettek minket. Évek óta nem láttam az osztálytársaimat. Hiányoztak.
Bogival egyszerre omlottunk mindenki nyakába, de engem egy ember érdekelt; a régi nagy szerelmem, aki sosem szeretett. Komoly szerelmi életet éltünk ám. Bizony.
Nem kellett rá sokat várnunk, később meg is érkezett, egyedül, de szörnyen megcsúnyult. A haja csimbókokban tekeredett a fején, hiszen mindig is göndör haja volt, egy kopott fekete öltöny és egy elegáns fekete nadrágot viselt, fehér inggel. Hódító tekintetével lehengerelte az osztály lánypopulációjának 90%-át, megjegyezném; mind párkapcsolatban voltak. Kérdem én; csak engem nem hatott meg?!
Mindannyian megérkeztünk, majd csapatosan indultunk a kijelölt étterem, vagy ha úgy mondjuk, kocsmába. Inkább, mint étterem.
Az ajtón belépve sűrű füst csapta meg az orromat, csépelve valamiféle erős itallal, nem a legidillibb hely egy osztálytalálkozóra.
A helyünk egy sarokban volt, a lámpa alig-alig világított, mondhatni sötét volt. Mind helyet foglaltunk, Bogi a jobbomon, Leila pedig a másikon. A 32-ből 31-en voltunk, hiszen Tommy rég a sitten volt már akkora.
- Skacok Tommyval mi van? - kérdezte George, mire mindenki szorgos fejrázásba kezdett.
- Khm.. börtön. - próbáltam köszörülni, de senki nem vett észre, ezért emeltem a hangerőmön: BÖRTÖNBEN VAN! - csaptam az asztalra.
- Mi van? - hangzott a kérdés.
- Komolyan. Megölt egy lányt. Én vizsgáltam. - kértem ki magamnak?
- Mé' ? - kérdezte volt szerelmem, Daniel.
- Orvosszakértő vagyok. Vagy leszek. Fogalmam sincs, hogy a kettő közül melyik.
- Komolyan lecsukattad a volt osztálytársadat? Voltál ilyen gerinctelen? Miért nem mondtál mást?
- Elrabolt. - nyögtem ki halkan, majd kintről egy hatalmas csattanást, vagy fékhangot hallottam. Kinéztem az ablakon és egy baleseten akadt meg a szemem. Egyből ki is rohantam a kocsmából és az úton megpillantottam egy összetört autót, az út közepén pedig egy fiú feküdt, vele egykorú lehetett.
Ebben a pillanatban kiszállt az autó tulajdonosa, émelygett, fejéből ömlött a vér egy helyen. Én az ájulthoz rohantam.
- Uram, uram! - ráztam a vállánál fogva finoman. - Eszméleténél van? - vizsgáltam a légzését a hármas érzékeléssel. Ekkora már minden osztálytársam kint állt a bár ajtajában. - Mit álltok ott? Hozzatok egy elsősegélydobozt és valaki hívjon mentőt! - ordítottam magamból kikelve.
Gyorsan hoztak egy dobozt, miközben én megvizsgáltam a fiatalembert.
- Fractura claviculae a ball vállnál, orrcsonttörés és valószínűsíthető nyaktörés. - hadartam. - Nem tehetem oldalfekvésbe.
Figyelmes lettem arra, hogy nem vesz levegőt. Közelebbről is megvizsgáltam az észrevételemet, majd ijedten nyugtáztam, hogy tényleg nem.
- Megkezdem az újraélesztést! Mentőket hívtátok már? - pillantottam közben hátra.
- Igen. - szörnyülködtek körülöttem a többiek. - Meg tudod menteni? - rimánkodtak.
- Szerintetek mit csinálok?
Nyomtam a mellkasát, a lehetséges 120-szor, közben tartottam az állkapcsát is. A mentők megérkeztek.
- Orvos? - kérdezte az egyik, miközben feldobták a srácot a hordágyra.
- Rezidens.
- Bejön velünk? - tették fel a másik kérdést.
- Igen. - pattantam fel a mentőre, ami el is indult, a másik sérült nem kért orvosi segítséget, őt mások vitték el, mikor mi indultunk, ő még a rendőrökkel konzultált.
A mentő szirénázva rohant végig az utcákon, amíg mi a srác életéért küszködtünk. A szíve sokszor megállt, reménytelennek tűnt.
A kórházban képzett traumatológusok siettek a segítségünkre. Eléggé meglepődtek amikor én is lemásztam a mentőből a hosszú kék szoknyámban.
- Rokon? - kezdte az ismételt kérdéssort az egyik nővér.
- Nem, Dr. Imola Johannes, rezidens. Én találtam rá, újraélesztést végeztem rajta, 120-szor, kétszer reagált rá, valószínűleg kulcscsonttörése és nyaktörése is van. - soroltam ismételten.
- Rendben. Jegyzőkönyvezzük. - mondta, majd eltűnt.
Megkerestem a mosdót és kezet mostam jó alaposan, és ismét visszamentem a folyosóra. Leültem egy székre és gondterhelten a kezembe temettem az arcomat. Valaki megfogta a vállamat. Felnézetm és régi kiszemeltemet véltem felfedezni.
- Hát te? - kérdeztem meglepődött arccal.
- Kíváncsi voltam a tag állapotára. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan tudsz intézkedni. - vakargatta zavarában a nyakát.
- Kösz.
Leült mellém és velem együtt tanulmányoztuk a cipőnket. Szótlanul lógattuk a fejünket, én az eredményeket, Arnold pedig gondolom engem. A nővér, akivel percekkel ezelőtt konzultáltam ismét megjelent előttem egy köteg aláírnivalóval. Közölte velem, hogy elmehetek, az áldozat életben van.
Felálltam Daniel mellől és az ajtó felé mentem.
- Merre mész?
- Haza.
- Figyelj, hazadobhatlak. - állt meg előttem.
- 10 perc múlva megy busz.
- Ne viccelj. Gyere utánam.
Mellé álltam és sétáltam az autója felé. Természetesen minden kiejtett szó nélkül, amit valamilyen szinten meg is bántam, hiszen, na. Osztálytársak voltunk.
Kinyitotta az autója ajtajai, én beültem és a piszkos szélvédőt tanulmányoztál.
- Mikor takarítottál itt utoljára? - húztam végig rajta az ujjaimat. - Van feleséged?
Megrázta a fejét.
- Barátnőd?
Ismét egy fejrázást kaptam.
- Senkid?
Ismét.
Daniel kínzó lassúsággal játszott az idegeimen, mivel annyira lassan hajtott, hogy a mögöttünk jövők végig dudálták az utat.
- Orvos vagy? - kérdezte tátott szájjal.
- Igen. Szerinted? - érdeklődtem flegmán.
- Boncoltál már? - tette fel a másik kérdést az előzőhöz hasonló hangnemmel.
- Igen. - próbáltam terelni a témát. - De nem adhatunk ki neked meghatalmazá...
- Nebassz! - esett le az álla. - Hagyd már a havert, beszéljünk rólad. - támaszkodott a recepción, semmibe véve az eredeti szándékát.
A srácot el is küldtem a fenébe, a kért papírjaival együtt és a lelkére kötöttem, hogyha még egyszer meglátom itt bedrogozva kiabálni a kollégáimmal, biztos hívom a rendőröket. Azt hiszem egy életre kivívtam magamnak a "biztonságőr-szakértő' nevet.
Jan izgatott volt az interjú miatt. Tűkön ülve illegette magát hol a boncteremben, hol az irodákban és mindenkitől megkérdezte, hogy jó lesz-e az a szett, amit válaszott. Hiába, nem volt megelégedve. Én is átölötztem és 10-kor elindultunk a stúdióba.
A parknál parkolt, így gyalog folytattuk a pár utcányi utat. A stúdió a főutca közepén helyezkedett el, egy hatalmas épület volt, rajta az Orange TV logoja és a megye és az USA zászlója.
A portán már ismerték Jant és automatikusan a sminkrészlegre irányítottak minket. Ott megcsinálták még szebbre a haját, kisminkelték. Rám is tettek sminket, mert a sminkes szerint szép kerek arcom van, amire illik a szempillaspiráll. Milyen jó, hogy én nem értek az ilyenekhez. További vendégek vártak kint a folyosón. Mi a külön kis öltözőben ültünk, amikor belépett az épület biztonsági őre.
- Jött pár rajongó és nagyon be akarnak jönni. - dugta be a fejét és húzta el a száját, mintha a világ legnagyobb problémája lenne.
- Semmi akadálya. - mondta ki boldogan a végszót Jan. Ekkor belépett vagy 5 fiatal lányokból és fiúkból álló csapat, akik mind ugyanolyan Dr. G-s pólót viseltek és mind szorongatott 1-1 üres autogramkártyát.
Jan felállt és odament hozzájuk, addig én a helyemen ület és telefonoztam tovább. Letöltöttem valami stressz labda alkalmazást, ami igazából egy piros kis izé volt, akit lehetett szadizni. Nem azért, mert ideges voltam, viszont szörnyen unatkoztam.
- Te ki vagy? - foglalt helyet mellettem egy lány a csapatból.
- Dr. Imola Johannes. - válaszoltam, fel nem nézve a telefonomból, ilyen "hagyjál már" érzéssel.
- Hűűű, te doki vagy? - csodálkozott.
- Igen. - fúrtam magamat az ülőgarnitúrába.
- És ismered Dr. G-t???? - tapsikolt.
- A rezidense vagyok.
Ebben a pillanatban azt hittem, hogy a csaj elájul. Szó szerint egy szivárvány ömlött mindkét füléből, a szájából és a szemei is majd' kiugrottak az izgatottságtól. Szó szerint szinte azt várta, hogy elkezdjek mesélni.
- Ölelj meeeeeeg! - állt elém kitárt kézzel Jan.
- Ömh. Mi lelt? - kíváncsiskodtam.
- Semmiiiiiiiii. - visította.
Jan persze az egész rajongós helyzetet gyakorlottan kezelte és szívesen válaszolt a kérdésekre, vagy éppen mesélt a munkájáról. Én, mint mindig elragadóan hallgattam néha-néha helyeseltem is, hiszen én minden nap láthattam amit csinál. Miután eljött a búcsú ideje, a lányok egyenként bízták rám a telefonjukat és a fényképezőjüket, ők pedig csapatba álltak Jannel. A képek tökéletesek lettek. Az ölelések után a csapat helyet foglalt a közönségben, Jant pedig hívták fel a stúdióba. Kísérőként szálingóztam utána, majd mikor már a kamera álláshoz értem, megálltam és onnan figyeltem az interjút.
Mikor Jan belépett hatalmas tapsvihar tombolt végig a közönség sorain. Mondanom sem kell, hogy én is kapálóztam ám rendesen. Nekidőltem egy falnak, a fejemet is nekitámasztottam, majd abban a pillanatban elöntött a büszkeség. Elővettem a telefonomat, lefényképeztem a beszélő Jant és körbeküldtem a képet a családnak.
':)' - Alex.
'Sok sikert!' - Mark.
'Hajrá anyuuuuuuuu!' - Erick.
'Jó lett!:)' - Luke.
Az egyik kamerás srác hozott nekem egy széket és egy pohár vizet. Figyeltem Janre, aki hatalmas vigyorral a képén válaszolta meg a kérdéseket.
- Milyenek a kapcsolatai a rezidenseivel? - kérdezte a az interjúst, azt hiszem Micke-nak hívták. Igen, biztos Micke volt.
- Egyszerre csak 3 rezidenssel vagyok hajlandó dolgozni, hiszen rájuk nagyon kell figyelni, minent amit én tanítok nekik, azzal fognak dolgozni, így ez egy eléggé nagy felelősség. Jelenleg 1 lány van nálam, szerintem nagyon jól kijövünk, ő a fiam barátnője és most is elkísért. - mosolygott önfeledten.
Szó szerint belesültem a levembe és rákvörös fejjel viszonoztam az összes rámszegeződő pillantást az operatőtök és a kamerás srácok felöl. Úgy néztek rám, mint egy szőke libára, aki képtelen elintézni az orvosi egyetemet, ami hozzátenném, tök könnyű. Nekem. Illetve márakinek. Én mindig könnyen leküzdöttem az akadályokat.
"Jössz a mai osztálytalálkozóra?" - zörgött a zsebemben az újabb SMS Bogitól.
"Igen, kettőtől már szabad is vagyok." - válaszoltam.
"Gyere fel hozzánk, várunk!" - Bogi.
Az interjúnak vége lett.
Jan az öltöző fele ment, én elköszöntem tőle, hiszen kezdtem késésben lenni. Bogi viszonylag közel lakott, kulcsom volt hozzá, így felmentem a lakásba, benyitottam és a következő kép tárult elém: Bogi a konyhában vinnyogott, miközben a barátja egy idegen macskába tukmált valami macskakaját.
- Erm.... rossz helyre jöttem? - fordultam ki az ajtón.
- Ahj, semmi.- fogta a homlokát Bogi. - A terhesség velejárója az, ha fáj a fejem?
- Nem, front van. És lassan 4 óra. - mondta Bogi élettársa.
- Egy pillanat és kész vagyok. - rohant mögöttem legjobb barátnőm, s én elhelyezkedtem a nappaliban, amíg Bogi felöltözött az esti ruhájába. Nem telt el 2 perc, de Bogi már bejött a nappaliba.
- Szerintetek kihangsúlyozzam, hogy terhes vagyok, vagy maradjon titokban?
- Nem tökmindegy, csak siess már! - utasítottam, az órámra mutatva.
Bogi mégis azt a ruhát választotta egy kis kifinomult táskával.
Hamarosan sikerült elindulnunk. Végig a főutcán, balra, ott is végig, majd az általános iskolámmal szemben lévő kis kávézónál találtuk magunkat, ahol a többiek már gyülekeztek. Minél közelebb voltunk, annál gyorsabban vettük a lépéseket, majd ők is észrevettek minket. Évek óta nem láttam az osztálytársaimat. Hiányoztak.
Bogival egyszerre omlottunk mindenki nyakába, de engem egy ember érdekelt; a régi nagy szerelmem, aki sosem szeretett. Komoly szerelmi életet éltünk ám. Bizony.
Nem kellett rá sokat várnunk, később meg is érkezett, egyedül, de szörnyen megcsúnyult. A haja csimbókokban tekeredett a fején, hiszen mindig is göndör haja volt, egy kopott fekete öltöny és egy elegáns fekete nadrágot viselt, fehér inggel. Hódító tekintetével lehengerelte az osztály lánypopulációjának 90%-át, megjegyezném; mind párkapcsolatban voltak. Kérdem én; csak engem nem hatott meg?!
Mindannyian megérkeztünk, majd csapatosan indultunk a kijelölt étterem, vagy ha úgy mondjuk, kocsmába. Inkább, mint étterem.
Az ajtón belépve sűrű füst csapta meg az orromat, csépelve valamiféle erős itallal, nem a legidillibb hely egy osztálytalálkozóra.
A helyünk egy sarokban volt, a lámpa alig-alig világított, mondhatni sötét volt. Mind helyet foglaltunk, Bogi a jobbomon, Leila pedig a másikon. A 32-ből 31-en voltunk, hiszen Tommy rég a sitten volt már akkora.
- Skacok Tommyval mi van? - kérdezte George, mire mindenki szorgos fejrázásba kezdett.
- Khm.. börtön. - próbáltam köszörülni, de senki nem vett észre, ezért emeltem a hangerőmön: BÖRTÖNBEN VAN! - csaptam az asztalra.
- Mi van? - hangzott a kérdés.
- Komolyan. Megölt egy lányt. Én vizsgáltam. - kértem ki magamnak?
- Mé' ? - kérdezte volt szerelmem, Daniel.
- Orvosszakértő vagyok. Vagy leszek. Fogalmam sincs, hogy a kettő közül melyik.
- Komolyan lecsukattad a volt osztálytársadat? Voltál ilyen gerinctelen? Miért nem mondtál mást?
- Elrabolt. - nyögtem ki halkan, majd kintről egy hatalmas csattanást, vagy fékhangot hallottam. Kinéztem az ablakon és egy baleseten akadt meg a szemem. Egyből ki is rohantam a kocsmából és az úton megpillantottam egy összetört autót, az út közepén pedig egy fiú feküdt, vele egykorú lehetett.
Ebben a pillanatban kiszállt az autó tulajdonosa, émelygett, fejéből ömlött a vér egy helyen. Én az ájulthoz rohantam.
- Uram, uram! - ráztam a vállánál fogva finoman. - Eszméleténél van? - vizsgáltam a légzését a hármas érzékeléssel. Ekkora már minden osztálytársam kint állt a bár ajtajában. - Mit álltok ott? Hozzatok egy elsősegélydobozt és valaki hívjon mentőt! - ordítottam magamból kikelve.
Gyorsan hoztak egy dobozt, miközben én megvizsgáltam a fiatalembert.
- Fractura claviculae a ball vállnál, orrcsonttörés és valószínűsíthető nyaktörés. - hadartam. - Nem tehetem oldalfekvésbe.
Figyelmes lettem arra, hogy nem vesz levegőt. Közelebbről is megvizsgáltam az észrevételemet, majd ijedten nyugtáztam, hogy tényleg nem.
- Megkezdem az újraélesztést! Mentőket hívtátok már? - pillantottam közben hátra.
- Igen. - szörnyülködtek körülöttem a többiek. - Meg tudod menteni? - rimánkodtak.
- Szerintetek mit csinálok?
Nyomtam a mellkasát, a lehetséges 120-szor, közben tartottam az állkapcsát is. A mentők megérkeztek.
- Orvos? - kérdezte az egyik, miközben feldobták a srácot a hordágyra.
- Rezidens.
- Bejön velünk? - tették fel a másik kérdést.
- Igen. - pattantam fel a mentőre, ami el is indult, a másik sérült nem kért orvosi segítséget, őt mások vitték el, mikor mi indultunk, ő még a rendőrökkel konzultált.
A mentő szirénázva rohant végig az utcákon, amíg mi a srác életéért küszködtünk. A szíve sokszor megállt, reménytelennek tűnt.
A kórházban képzett traumatológusok siettek a segítségünkre. Eléggé meglepődtek amikor én is lemásztam a mentőből a hosszú kék szoknyámban.
- Rokon? - kezdte az ismételt kérdéssort az egyik nővér.
- Nem, Dr. Imola Johannes, rezidens. Én találtam rá, újraélesztést végeztem rajta, 120-szor, kétszer reagált rá, valószínűleg kulcscsonttörése és nyaktörése is van. - soroltam ismételten.
- Rendben. Jegyzőkönyvezzük. - mondta, majd eltűnt.
Megkerestem a mosdót és kezet mostam jó alaposan, és ismét visszamentem a folyosóra. Leültem egy székre és gondterhelten a kezembe temettem az arcomat. Valaki megfogta a vállamat. Felnézetm és régi kiszemeltemet véltem felfedezni.
- Hát te? - kérdeztem meglepődött arccal.
- Kíváncsi voltam a tag állapotára. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan tudsz intézkedni. - vakargatta zavarában a nyakát.
- Kösz.
Leült mellém és velem együtt tanulmányoztuk a cipőnket. Szótlanul lógattuk a fejünket, én az eredményeket, Arnold pedig gondolom engem. A nővér, akivel percekkel ezelőtt konzultáltam ismét megjelent előttem egy köteg aláírnivalóval. Közölte velem, hogy elmehetek, az áldozat életben van.
Felálltam Daniel mellől és az ajtó felé mentem.
- Merre mész?
- Haza.
- Figyelj, hazadobhatlak. - állt meg előttem.
- 10 perc múlva megy busz.
- Ne viccelj. Gyere utánam.
Mellé álltam és sétáltam az autója felé. Természetesen minden kiejtett szó nélkül, amit valamilyen szinten meg is bántam, hiszen, na. Osztálytársak voltunk.
Kinyitotta az autója ajtajai, én beültem és a piszkos szélvédőt tanulmányoztál.
- Mikor takarítottál itt utoljára? - húztam végig rajta az ujjaimat. - Van feleséged?
Megrázta a fejét.
- Barátnőd?
Ismét egy fejrázást kaptam.
- Senkid?
Ismét.
Daniel kínzó lassúsággal játszott az idegeimen, mivel annyira lassan hajtott, hogy a mögöttünk jövők végig dudálták az utat.
- Sikerült
bizonyítanom, hogy még is lett belőlem valami?
Lehunyta a szemeit és finoman bólintott.
- Ha visszamehetnék a múltba egy hatalmas pofont adnék magamnak. -
mondta.
- Én is. - futtattam le magamban a gondolatmenetemet.
- Miért?
- Mert elpazaroltam rád a legjobb éveimet. A semmiért.
- És most pazarolnád? - értetlenkedett.
- Van barátom. - zártam le.
Ismét tökre csöndben maradtunk, egészen addig, amíg Winter Springs
határába értünk. Ott elkezdtem hálálkodni, hogy haza hozott.
- Kösz mindent. – mondtam, majd kiszálltam az autóból.
- Szívesen. Majd kereslek.
- Jó. – mosolyodtam el, majd becsaptam az ajtót, előkerestem a
kulcsomat és bementem a meleg házamba…
2014. szeptember 23., kedd
Part 23 ~ Court
Eljött a tárgyalás napja. Alex erős feketéje egyből fel is ébresztett és tisztában is lettem a dolgokban; ma van a tárgyalás napja. Semmi aggály, vagy egyéb nem volt bennem, igazából csak nagyon izgultam. A szívem csak úgy kalimpált. Alex látta, hogy gondterhelt vagyok, ezért egy mindent elmondó öleléssel próbált bíztatni. 9-kor indult a busz be Orlandoba, így háromnegyedkor teljes harci díszben léptem ki Janék házuk ajtaján. Ők még aludtak, egyedül Alex volt fent velem, aki megígérte, hogy leküzdi a velem járó izgalmát és pihen még egy kicsit. De a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel a tárgyalás után.
A busz 2 perces késéssel ért be Orlandoba. Magabiztosan sétáltam végig az utcákon, a bíróság épülete felé. Út közben apa is megdobott egy SMS-el, hogy a tárgyalás után szeretne eljönni velem ebédre a húgom és, hogy beleegyezek-e. Visszahívtam és megbeszéltük, hogy a Zoe görkorizás után, 12:00-kor itt lesz a bíróság kapujánál és elmegyünk megenni egy sütit. Reméltem, hogy addigra végzünk.
Természetesen Jannel úgy beszéltük meg, hogy én majd haza megyek valamelyik busszal és 6-kor indulunk vissza, mert ugyebár esti műszak.
Bementem az épületbe, a tárgyalóterem elé, ahol eléggé sokan vártak a bebocsájtásra. Az utolsó pillanatokban még megnéztem, hogy megvan-e minden papírom és elégedetten nyugtáztam, hogy készen állok börtönbe juttani Tommy-t. Ez ördögien hangzott. Muhahahahahahaha.
Kezdés előtt tíz perccel engedtek be minket a tárgyalóterembe. A bíró egy szigorú, vaskos képű férfi volt, akin igen meglátszottak az évek. Szörnyen megijdetem, hiszen mégis csak egyedül voltam, nem ismertem senkit, egyedül az ügyvédemet, aki késett. Mikor már kezdtem izgulni, egyszer csak mellém csapódott a régi barátnőm.
- Hello. - suttogta. - Bocsánat, nagy volt a dugó.
- Megértem.
- Elhoztál mindent, amit kértem? - kérdezte.
- Persze, orvosi papírok. Itt vannak. - mutattam a kis mappámra.
- Rendben. Jó tanács; ez a bíró eléggé.. ömm... szeszélyes. Vigyázz mit mondasz, mert ellened is fordíthatja. A legjobb, ha nem tolsz hozzá körítést, csak egyenesen elmondasz mindent. Jobban haladunk és nem csúszhatunk bele semmibe.
- Huhh. Oké. Nem ígérhetek semmit, de azért díjazd a próbálkozásomat.
Dina, az ügyvéd barátnőm, bólintott és ezzel meg is kezdődött a tárgyalás. Ott volt Tommy, az ügyvédje, én, az én ügyvédem és még egy csomó ügyész és más ügyvédek, akik fogalmam sincs miért voltak ott. Ahogy az szokott lenni, volt orovsszakértő is, méghozzá az egyik munkatársam; Dr. Andrew. Ő biztos kivéd majd engem. Reméltem. Tommy feltűnően bámult engem, nyújtogatta a nyelvét, szóval szemtelenül viselkedett még a bíró előtt is. Szörnyű volt áttélni mindezt.
Mikor engem szólítottak, egy kicsit Jannek éreztem magamat. A végzettségemet, a koromat és más dolgokat kérdeztek.
- Fogadja, hogy hiteles tanú lesz? - kérdezték tőlem.
- Fogadom. - válaszoltam őszintén.
- Mesélje el mi történt azon a délutánon! - utasítottak.
- 2014. augusztus 15-én a párommal terveztük, hogy meglátogatjuk délután az egyik parkot. A munkaidőm végeztével gyalog indultam a DisneyLand felé, az egyik elhagyatottabb utcán, amely közelebbi útnak bizonyul. Az utca felénél Tommy megállt mellettem a fekete autójával, benyomott és magatehetetlenné tett, azaz chloroformos kendőt nyomott az orromhoz. További részletekre az útról nem emlékszem. - meséltem, miközben váltottam a pillantásomat Tommyra és Dinára. Dina folyton bólogatott, jelezve, hogy minden okés. - Az orlandoi elhagyatott mocsárnál tértem magamhoz, addigra az arcomon apró sebek voltak. Tommy elmesélte a másik lány megölésének részletét és bevallotta nekem a gyilkosságot. Ezek után meglőtt, azt hitte, hogy halott vagyok, majd a kezeimnél fogva a mocsárba dobott, majd elhajtott. Kihúztam magamat a partra. Többre nem emlékszem. - fejeztem be terjedelmes monológomat, majd vártam az üggyel érkező szokásos kérdéseket.
- A lövést tudja-e bizonyítani? - kérdezték.
- Persze. Még mindig megvan. Tegnap fel is szakadt és össze kellett varrni. Ismét.
- Nyolc napon túl gyógyuló sérülés.. - motyogta a bíró, miközben írt valamit. - Meg tudná mutatni? - küldte felém a különös kérdést. Meglepetten Dina felé néztem, aki bátorítóan bólintott.
- Öhm. Semmi akadálya. - húztam le a vállamról a pólót, éppen annyira, hogy lehessen látni. A bent lévő újságírók mind kattogtatni kezdték a gépeket, mivel ez egy eléggé nagy médiaszenzáció.
- Ja, ki akartam nyírni. - forgatta a szemeit Tommy.
- A vádlott hallgat! - üvöltött rá a bíró. - Johannes kisasszony kapott szót. - nézett felém. - Mit gondol a jelen lévő orvosszakértő? A seb valódi?
- Nem kételkedem Imola vallomásában. - villantott egy mosolyt Dr. Andrew, amit én viszonoztam. Ez egy amolyan "ohh, köszönöm, köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM". De mit is?!
Kicsit kellemetlenül éreztem magam Tommyval egy légtérben. Mégis csak megpróbált kinyírni. Ha nem lett volna, aki kihívja a mentőket, akkor jóformán ott véreztem volna el.
Fél órányi megeröltető vallomás után visszamehettem az eredeti helyemre a tanúk padjáról. 2 óra múlva mindenki szóhoz jutott, már csak a döntés hiányzott. Ennek meghozataláig ki kellett menni.
Izgatottan kucorodtunk le a tárgyalóteremmel szembe lévő padra Dinával, mikor telefonom érkezett egy idegen számról.
- Imola Johannes. - vettem fel.
- Zoe vagyok. - szólt bele az aranyos hang. - Merre vagy?
- Drágám, még egy fél óra. Te hol jársz?
- Én már itt vagyok. Nem tudsz kijönni egy pillanatra?
- Indulok is.
Engedéylt kértem Dinától és sietősen kimentem az épületből, amelynek lépcsőin Zoe ült és telefonját nyomkodva, bedugott füllel várt. A háta mögé lopóztam és megijedszetettem.
- A frászt hozod rám. - rikácsolt.
- Mizu? - csatlakoztam mellé.
- Inkább te mesélj, hogy sikerült? - érdeklődött nagy szemekkel.
- Szerintem eléggé jó voltam. Nem akarok felvágós lenni, de egy kezdőhöz képest eléggé magabiztosan éreztem magamat, szóval szerintem sikerült.
- Büszke vagyok rá. - mosolyodott el Zoe. - Esetleg nem mehetnék be veled én is?
- A tárgyalóterembe biztos, nem, de az ajtajáig be jöhetsz velem most és megvárhatsz ott is. Csak viselkedj jól. Megígéred?
- Ígérem. - állt fel.
Megfogta a kezemet, én pedig bevezettem az épületbe. Tátott szájjal nézett fel a magasan díszelgő plafonra, amit egy nagy csillár díszesített. Elengedte a kezemet és csodálkozva nézelődött. Mindenfelé hatalmas termek voltak, de nekünk egy kellett. A 117-es.
A tárgyalóterem elé értünk, ahonnan éppen vezették ki Tommyt, természetesen egyenesen mellettem húzták el. Gyilkos szemekkel figyelt rám. Annyira megijedtem, hogy Zoet magam mögé löktem és enyhén oldalra emeltem a kezemet, nehogy kitépje magát a rendőrök kezéből és ránk támadjon. Az attrakcióm közben végig, töretlenül egymás szemébe néztünk. Szavak nélkül is megértettük mit akarunk. Ő megölni, én harcolni, küzdeni az életemért.
Mikor elment elmagyaráztam Zoenak, hogy mit miért tettem és hogy ki az a férfi. Ő persze teljesen felnőttesen és megértően kezelte a helyzetet és válasz képpen megölelt.
Leült Dina mellé, én pedig melléjük álltam és írtam egy-egy üzenetet Jannek és Alexnek, hogy eddig mindne rendben ment, ne aggódjanak. Akinek erre szüksége volt, az mindenképp Alex, hiszen őt jobban ette az ideg induláskor, mint engem. Válasz Jantől érkezett:
"Ügyes vagy, csak így tovább! Lassan konkurencia leszel. :)"
- Hűű, iPhone-od van? - csodálkozott Zoe. - Megnézhetem?
- Tessék. - adtam át neki. - Van rajta mobilnet, ha akarsz netezhetsz is.
- Azta. Kösz. - bújt bele a telefonomba. Azt hiszem, egy egész napra sikerült elhallgattatnom Zoet. :)
Amíg a húgom a telefonommal ügyeskedett, addig beszélgettünk otthoni dolgokról Dinával, akinek a fia idén kezdi az orvosit és nem ártana neki majd egy kis anatómia különóra. Örömmel egyeztem bele, hogy segítek neki tanítani, annak ellenére, hogy nem vagyok professzor és még csak nem is ismerem a fiát.
1 óra múlva megszületett a döntés, az összes kinti ember egyszerre özönlött be a terembe, utolsónak én, hiszen el kellett látnom Zoet pár gondolattal.
- Ne mozdulj innen, ne verj le semmit és mindenképp várj meg. Ha valami gondod van, akkor itt vannak a biztonsági őr bácsik, nekik szólhatsz, de idegenekkel ne állj szóba. Okés?
- Igen, nem vagyok már kicsi. Majd a telefonod vigyáz rám. Sipirc be a terembe! - lökdösött befele.
Dina a helyünkre ült, majd én is csatlakoztam.
- A döntés megszületett. - kezdett bele a bíró. - Tommy Youngot bűnösnek találtuk a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságban, gyilkossági kísérletben és kétszeres emberrablásban. Az orlandoi 9-es körzeti bíróság fél év pszichiátriai kezelésre és kétszeres életfogytiglanra ítéli. - ütött a botjával egyet.
- FELLEBBEZEK! - ugrott fel Tommy.
- Elutasítom. Ezennel lezárom a tárgyalást és a Colett Leighton elleni gyilkossági ügyet és az Imola Johannes elleni gyilkossági kísérlet ügyeit ezennel lezártnak tekintem. Elmehetnek.
Tulajdonképpen egy hatalmas szikla esett le a szívmről. Szinte hallottam, ahogy koppant. Felmérhetetlenül boldog voltam, egyből Dina nyakába ugrottam, aki osztozott az örömömben. Nem sokára, már ki is mehettünk, mi pedig elköszöntünk Dinától Zoeval és együtt indultunk sütizni a Starbucksba. Zoe minden mozzanatot kikérdezett a bírósággal kapcsolatban, de én olyan boldog voltam, hogy zavartan beszéltem. Eszembe is jutott, hogy fel kellene hívnom Jant. Azonnal ráparancsoltam Zoera, hogy tárcsázza Jant és hangosítsa ki. Hosszú csörgetés után végre sikerült felvennie.
- SIKERÜÜÜÜL! - vonyítottam a telefonba.
- SIKERÜLT NEKI! - ordított ki a többiekhez Jan. - Ügyesek vagytok, gratulálok!
- Köszönöm. Úristen. Nem tudod elhinni, hogy mennyire örülök. - lelkendeztem. - Jut eszembe; Zoeval elmegyünk egyet sütizni, meg tudnán nézni a buszmenetrendben, hogy mikor megy majd ki busz, olyan 2 körül?
- Azt hiszem a pályaudvarról 3/4 2-kor indul egy. Utána meg 2-kor pontosan.
- Akkor a 34-essel megyek haza, átöltözök és indulok hozzátok. Így jó lesz?
- Persze, akkor majd találkozunk.
Letettük a telefont. Zoe ismét kérdések tengerével bombázott Jant és Alexet illetően. Nagyon szerette volna megismerni őket és én nem láttam akadályát annak, hogy kijöjjön velem Winter Springsbe, Jannel úgy is jöttünk vissza délután Orlandoba így Zoet is ki tudtuk rakni.
- Beszéld meg apával, biztos megengedi. - vontam meg a vállamat.
- Annyira jó arc lehet a mentorod. - mosolygott Zoe. - Az anyukáddal is találkozhatok majd?
- Ő már nem él.
- Ohh. - szomorodott el. - Bocsánat.
- Nem gond. - igyekeztem nem kimutatni az undort, amit éreztem.
Zoeval elsétáltunk a Starbucksba. Ő egy csokis sütit evett, én meg egy fehér csokis cappucinot ittam. Miközben beszélgettünk Zoe kiszúrta az osztálytársainak pont azt a részét, akivel évek óta harcban állank. A lányok súgdolóztak és mutogattak Zoera. Micsoda ízléstelen társaság. Szörnyű. Siettünk az evéssel és ivással, így le is léptünk a kavézóból, hogy Zoe ne érezze magát kényelmetlenül. A busz indulásáig még leültünk a parkban, a tó mellett és kacsáztunk a kavicsokkal. Mikor eljött az idő elbattyogtunk a buszpályaudvarra. Háromnegyedkor már a buszon ültünk.
Zoe izgatottan pattant le a buszról és kapásból másik irányba indult el. Azt hitte, hogy arra kell menni a házamhoz. Bevattam az úticélba és így már megértette. Együtt sétáltunk végig a főutcán, majd a mellékutcákon, a házig. Az ajtóba érve Zoe kikapta a kezemből a kulcsokat és szó szerint belökte az ajtót.
- Azta. Neked marha jó házad van. - pattant le a ülőgarnitúrára. - Ideköltözök. - jelentette be.
- Nem gond, úgy sem szeretek egyedül lenni. - nevettem, miközben leráncigáltam a cipőmet a lábaimról és az előszoba sarkába dobtam. - Menj fel, nézd meg milyen csajos szobám van.
Fel is rohant. Én mentem utána.
- Tetszik? - álltam a szoba sarkában.
- Ahha. - bólogatott Zoe. - Menő.
- Na, várj meg, átöltözök, magamhoz kapok egy váltós ruhát és indulhatunk is Janékhez.
Kikaptam a szekrényből a nadrágomat és egy nyúzott pólót, majd berohantam velük a fürdőszobába. Lemostam magamról a sminket, mert ugye a hullaházba minek. Kifésültem hozzá a hajamat, majd gyorsan visszamentem a szobámba, hogy Zoe ne legyen egyedül. Kiválasztottam a gardróbból a Jantől kapott ruhámat, másnapra, mert Jan megy a helyi tévéhez interjúra,a hova megígértem, hogy elmegyek vele kísérőnek. Zoe már nem akarat nálam maradni, így indultunk is Janékhez. Az út alatt Zoe virágokat szedett és a a padkákon járkált hol fel, hol le. Gyorsan odaértünk, én pedig már magabiztosan löktem be a faajtót és ordítottam be bátran.
- Jóóóóóó napoooooooot! - dobtam le a táskámat és a cipőmet. - Menj be nyugodtan. - utasítottam előre a húgomat.
- Sziasztok Szépségeim. - kiabált a konyhából Jan.
Megfogtam Zoe vállát és vezettem előre, a konyhába, ahol Jan konyhatündéreket meghazudtoló módon sürgölődött a konyhába, szétszórva a mazsolát.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz, vagy nem akarom tudni? - gúnyolódtam.
- Csokis pudingot csinálok. Kell bele mazsola is, mert Alex csak úgy szereti. - forgatta a szemeit.
- Ő itt Zoe, Zoe ő Jan. - mutogattam oda-vissza.
- Szia. Hát te gyönyörű vagy. - hajolt le Jan Zoehoz és megsimogatta az arcát.
- Nem akárhonnan szalasztottam. - nevettem.
Jan elénk dobta a pudingot, majd felküldött, hogy ébresszem fel Alexet. Felmentem a szobájába, megpusziltam az arcát, mire felébredt. Egy ideig morgott, hogy miért ébresztettem fel, de amint tájékoztattam, hogy van puding, fel is ugrott és magától ugrándozott le a konyhába. Lecsapódott Zoe mellé, akit szinte alig vett észre.
- Zoe, Alex, Alex, Zoe. - csapkodtam a kezeimmel ismét.
- Ohh, hello. Hallottam rólad. - mosolygott Zoe.
- Király. - zabálta a pudingját Alex. - Finom lett anya.
- Köszi kicsim. - huppant le gondterhelten mellém Jan. - Nem tudod elhinni, hogy mennyire fáradt vagyok. Mark és a többiek elmentek a városba, ma még itt alszanak, holnap mennek vissza.
- Este biztos lesz időd aludni. Max több dolgom lesz. Vagy egyáltalán nem lesz semmi. - rángattam a vállamat.
- Remélem az utolsó.
- Hajrá anyus. - tömte magát még mindig az erőt és boldogságot adó csokival Alex.
- Kisfiam, te most tömjed magad és ne szólj a felnőttek dolgába.
Zoe a további jelenteteket az asztalon fetrengve töltötte, hiszen Alex műbalhéjai röhögés nélkül kibírhatatlanok. Fél 6-kor összeszedtük magunkat és beültünk a kocsiba hárman.
Zoet hátulra száműztük Jannel, mi pedig a szokásos helyünkre ültünk. Ő vezetett, én dirigáltam az anyós ülésen. Jan sietett.
- Mondd, randid van? - kérdeztem, hiszen ennyire még sosem hajtott.
- Igen. - büszkélkedett. - Egy hullaházzal.
Út közben Zoe sztorikkal szórakoztatott minket, majd mi is bombáztuk egymás agysejtjeit mindenféle számunkra szórakoztató egyetemi történettel. Így gyorsabban telt az idő és jól is szórakoztunk.
Orlando külvárosában kiraktuk Zoe-t, majd mi is mentünk a dolgunkra.
- Jó arc kis csaj. - lelkendezett Jan. - Örülök, hogy megismerhettem. - nézte az utat, majd megállt a pirosnál. - Anyu szimpatikusnak tart.
- És a testvéreid?
- A sörös akciód után lefogadom, hogy imádnak. - nevetett.
Kis idő múlva, már pattantunk is ki a kocsiból, be az irodába, majd a boncterembe. 3 db toxikológia jelentés, 1 test és 3 munkatárs várt minket. Jan javaslatának eleget téve először átöltöztünk és a boncolással kezdtünk, rendhagyó módon. Mindenki gratulált a reggeli teljesítményemért, ami nagyon jól esett. Ashley vakációzott a barátjával, így ismét nem tudtam vele beszélni. Jan gyorsan az első esethez lépett, majd szokásához híven figyelmesen átfutotta a jelentéseket.
- Bíztam benne, hogy papírokból meg lehet állapítani, de nem. Szóval Sandy, két steril szikét készíts elő, koponyával kezdünk. - forgolódott Jan, szemeivel Sandyt keresve.
- Koponyával? - kérdeztem meglepetten.
- Valószínűleg agyvérzést kapott. - súgta. - Gyorsabban végzünk, ha egyből a célba futunk.
- Ohh, értem már. - helyeseltem.
Sandy már sietett is és a kezünkbe nyomta a kért szikéket, amiket mi letettünk a pultra. Jannek hozott sablont is és gyorsan átfutottuk a pácienst kívülről. Külső trauma nem érte, ami jó jel, hiszen valószínűleg nem gyilkosság történt, így kevesebb dolgunk lesz vele. Nem kell papírokat szkennelni, nem kell értesíteni a létező összes rendőrséget és nyomozóirodát és legfőképpen nem kell fölösleges papírmunkával foglalkozni.
Éppen a bácsi lábánál álltam és elgondolkodtam az élet nagy dolgain, mikor csak annyit láttam, hogy a hulla fehér bácsi egyszer csak felül.
- JÉZUSOOOOOOOOOOM! - sikítottam, mint akit nyúznak.
- Mi történt? - pillantott a bácsi mögül rám Jan.
- Te ültetted fel? - kérdeztem kalapáló szívvel.
- Nem, felült magától... szerinted? - nevetett Jan.
- Ilyet ne csinálj legközelebb.
Tervünket követve először a koponyával kezdtünk. A megoldás a szemünk előtt lebegett, mert a férfi hídja, az agyban bevérzett. Nem volt más hátra, mint toxikológiához vért venni, összevarrni és a többi a technikus dolga. Jan vetett még pár pillantást a testre, majd intett, hogy vihetik tovább.
Kidobáltuk az elhasznált kesztyűket és köpenyeket, majd segítettem felmosni és letörölni a boncasztalt, amíg Jan megírt pár papírt. Sosem szerettem láb alatt lenni, amikor dolgozott, mert féltem, hogy miattam ront el valamit. Így igyekeztem a háttérben meghúzni magamat. Pillanatokon belül Andrea szivárgott be a boncterembe, ami szokatlan volt, hiszen a szagok miatt még a közelébe sem tette a lábát.
- Jan, lenne pár aláírnivalód és két levélre is válaszolnod kéne. - mondta, mint aki végigfutott egy 100 km-es maratont.
- Rendben, várj meg itt és akkor mehetünk együtt. Imola jössz most, vagy még segédkezel Sandyéknek?
- Segítek nekik, majd megyek utánatok. - regéltem a terveimről, majd Hófehérke módon ugráltam ide-oda a felmosófejjel a boncteremben.
Felmostam, majd kaptam a tájékoztatást, hogy nincs több dolgom, mehetek Jan után. Lassan végigmentem a folyosón, ki az udvarra és egyenesen a másik épületbe, fel a földszintre, ott is a 43. ajtó. Az volt Andrea irodája. Mindig szép és rendezettség uralkodott, az asztala tele volt a fia képeivel és egy csomó sárga ragaccsal, amire mindig a teendői voltak feltüntetve.
Leültem Andrea mellé, aki nyugodtan és lassan pötyögő Jant várta, ő pedig éppen az egyik rajongójának válaszolt e-mailben. Keze alatt volt vagy 7 aláírt autogramkártya, mellettük a borítékok és bélyegek. Gyorsan haladt az ilyen dolgokkal. Nem azért, mert túl akart rajta esni. Szó sem volt erről. Imádta a rajongóit, ahogy ők is Jant. Egyszerűen csak a sírógörcs jött rá mindig, amikor megtapasztalta, hogy valójában mennyien is szeretik, pedig nem is ismerik a rigolyáit. De neki nem volt. Neki sosem.
PS.: EZÚTON IS SZERETNÉK BOLDOG 58. SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNNI A TÖRTÉNETÜNK FŐSZEREPLŐJÉNEK, DR. JAN C. GARAVAGLIA-NAK (DR. G), AKI 2014.09.14.-ÉN ÜNNEPELTE A SZÜLETÉSNAPJÁT!❤ SOK ILYEN SZÉP NAPOT MÉG! - (szerk.)
A busz 2 perces késéssel ért be Orlandoba. Magabiztosan sétáltam végig az utcákon, a bíróság épülete felé. Út közben apa is megdobott egy SMS-el, hogy a tárgyalás után szeretne eljönni velem ebédre a húgom és, hogy beleegyezek-e. Visszahívtam és megbeszéltük, hogy a Zoe görkorizás után, 12:00-kor itt lesz a bíróság kapujánál és elmegyünk megenni egy sütit. Reméltem, hogy addigra végzünk.
Természetesen Jannel úgy beszéltük meg, hogy én majd haza megyek valamelyik busszal és 6-kor indulunk vissza, mert ugyebár esti műszak.
Bementem az épületbe, a tárgyalóterem elé, ahol eléggé sokan vártak a bebocsájtásra. Az utolsó pillanatokban még megnéztem, hogy megvan-e minden papírom és elégedetten nyugtáztam, hogy készen állok börtönbe juttani Tommy-t. Ez ördögien hangzott. Muhahahahahahaha.
Kezdés előtt tíz perccel engedtek be minket a tárgyalóterembe. A bíró egy szigorú, vaskos képű férfi volt, akin igen meglátszottak az évek. Szörnyen megijdetem, hiszen mégis csak egyedül voltam, nem ismertem senkit, egyedül az ügyvédemet, aki késett. Mikor már kezdtem izgulni, egyszer csak mellém csapódott a régi barátnőm.
- Hello. - suttogta. - Bocsánat, nagy volt a dugó.
- Megértem.
- Elhoztál mindent, amit kértem? - kérdezte.
- Persze, orvosi papírok. Itt vannak. - mutattam a kis mappámra.
- Rendben. Jó tanács; ez a bíró eléggé.. ömm... szeszélyes. Vigyázz mit mondasz, mert ellened is fordíthatja. A legjobb, ha nem tolsz hozzá körítést, csak egyenesen elmondasz mindent. Jobban haladunk és nem csúszhatunk bele semmibe.
- Huhh. Oké. Nem ígérhetek semmit, de azért díjazd a próbálkozásomat.
Dina, az ügyvéd barátnőm, bólintott és ezzel meg is kezdődött a tárgyalás. Ott volt Tommy, az ügyvédje, én, az én ügyvédem és még egy csomó ügyész és más ügyvédek, akik fogalmam sincs miért voltak ott. Ahogy az szokott lenni, volt orovsszakértő is, méghozzá az egyik munkatársam; Dr. Andrew. Ő biztos kivéd majd engem. Reméltem. Tommy feltűnően bámult engem, nyújtogatta a nyelvét, szóval szemtelenül viselkedett még a bíró előtt is. Szörnyű volt áttélni mindezt.
Mikor engem szólítottak, egy kicsit Jannek éreztem magamat. A végzettségemet, a koromat és más dolgokat kérdeztek.
- Fogadja, hogy hiteles tanú lesz? - kérdezték tőlem.
- Fogadom. - válaszoltam őszintén.
- Mesélje el mi történt azon a délutánon! - utasítottak.
- 2014. augusztus 15-én a párommal terveztük, hogy meglátogatjuk délután az egyik parkot. A munkaidőm végeztével gyalog indultam a DisneyLand felé, az egyik elhagyatottabb utcán, amely közelebbi útnak bizonyul. Az utca felénél Tommy megállt mellettem a fekete autójával, benyomott és magatehetetlenné tett, azaz chloroformos kendőt nyomott az orromhoz. További részletekre az útról nem emlékszem. - meséltem, miközben váltottam a pillantásomat Tommyra és Dinára. Dina folyton bólogatott, jelezve, hogy minden okés. - Az orlandoi elhagyatott mocsárnál tértem magamhoz, addigra az arcomon apró sebek voltak. Tommy elmesélte a másik lány megölésének részletét és bevallotta nekem a gyilkosságot. Ezek után meglőtt, azt hitte, hogy halott vagyok, majd a kezeimnél fogva a mocsárba dobott, majd elhajtott. Kihúztam magamat a partra. Többre nem emlékszem. - fejeztem be terjedelmes monológomat, majd vártam az üggyel érkező szokásos kérdéseket.
- A lövést tudja-e bizonyítani? - kérdezték.
- Persze. Még mindig megvan. Tegnap fel is szakadt és össze kellett varrni. Ismét.
- Nyolc napon túl gyógyuló sérülés.. - motyogta a bíró, miközben írt valamit. - Meg tudná mutatni? - küldte felém a különös kérdést. Meglepetten Dina felé néztem, aki bátorítóan bólintott.
- Öhm. Semmi akadálya. - húztam le a vállamról a pólót, éppen annyira, hogy lehessen látni. A bent lévő újságírók mind kattogtatni kezdték a gépeket, mivel ez egy eléggé nagy médiaszenzáció.
- Ja, ki akartam nyírni. - forgatta a szemeit Tommy.
- A vádlott hallgat! - üvöltött rá a bíró. - Johannes kisasszony kapott szót. - nézett felém. - Mit gondol a jelen lévő orvosszakértő? A seb valódi?
- Nem kételkedem Imola vallomásában. - villantott egy mosolyt Dr. Andrew, amit én viszonoztam. Ez egy amolyan "ohh, köszönöm, köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM". De mit is?!
Kicsit kellemetlenül éreztem magam Tommyval egy légtérben. Mégis csak megpróbált kinyírni. Ha nem lett volna, aki kihívja a mentőket, akkor jóformán ott véreztem volna el.
Fél órányi megeröltető vallomás után visszamehettem az eredeti helyemre a tanúk padjáról. 2 óra múlva mindenki szóhoz jutott, már csak a döntés hiányzott. Ennek meghozataláig ki kellett menni.
Izgatottan kucorodtunk le a tárgyalóteremmel szembe lévő padra Dinával, mikor telefonom érkezett egy idegen számról.
- Imola Johannes. - vettem fel.
- Zoe vagyok. - szólt bele az aranyos hang. - Merre vagy?
- Drágám, még egy fél óra. Te hol jársz?
- Én már itt vagyok. Nem tudsz kijönni egy pillanatra?
- Indulok is.
Engedéylt kértem Dinától és sietősen kimentem az épületből, amelynek lépcsőin Zoe ült és telefonját nyomkodva, bedugott füllel várt. A háta mögé lopóztam és megijedszetettem.
- A frászt hozod rám. - rikácsolt.
- Mizu? - csatlakoztam mellé.
- Inkább te mesélj, hogy sikerült? - érdeklődött nagy szemekkel.
- Szerintem eléggé jó voltam. Nem akarok felvágós lenni, de egy kezdőhöz képest eléggé magabiztosan éreztem magamat, szóval szerintem sikerült.
- Büszke vagyok rá. - mosolyodott el Zoe. - Esetleg nem mehetnék be veled én is?
- A tárgyalóterembe biztos, nem, de az ajtajáig be jöhetsz velem most és megvárhatsz ott is. Csak viselkedj jól. Megígéred?
- Ígérem. - állt fel.
Megfogta a kezemet, én pedig bevezettem az épületbe. Tátott szájjal nézett fel a magasan díszelgő plafonra, amit egy nagy csillár díszesített. Elengedte a kezemet és csodálkozva nézelődött. Mindenfelé hatalmas termek voltak, de nekünk egy kellett. A 117-es.
A tárgyalóterem elé értünk, ahonnan éppen vezették ki Tommyt, természetesen egyenesen mellettem húzták el. Gyilkos szemekkel figyelt rám. Annyira megijedtem, hogy Zoet magam mögé löktem és enyhén oldalra emeltem a kezemet, nehogy kitépje magát a rendőrök kezéből és ránk támadjon. Az attrakcióm közben végig, töretlenül egymás szemébe néztünk. Szavak nélkül is megértettük mit akarunk. Ő megölni, én harcolni, küzdeni az életemért.
Mikor elment elmagyaráztam Zoenak, hogy mit miért tettem és hogy ki az a férfi. Ő persze teljesen felnőttesen és megértően kezelte a helyzetet és válasz képpen megölelt.
Leült Dina mellé, én pedig melléjük álltam és írtam egy-egy üzenetet Jannek és Alexnek, hogy eddig mindne rendben ment, ne aggódjanak. Akinek erre szüksége volt, az mindenképp Alex, hiszen őt jobban ette az ideg induláskor, mint engem. Válasz Jantől érkezett:
"Ügyes vagy, csak így tovább! Lassan konkurencia leszel. :)"
- Hűű, iPhone-od van? - csodálkozott Zoe. - Megnézhetem?
- Tessék. - adtam át neki. - Van rajta mobilnet, ha akarsz netezhetsz is.
- Azta. Kösz. - bújt bele a telefonomba. Azt hiszem, egy egész napra sikerült elhallgattatnom Zoet. :)
Amíg a húgom a telefonommal ügyeskedett, addig beszélgettünk otthoni dolgokról Dinával, akinek a fia idén kezdi az orvosit és nem ártana neki majd egy kis anatómia különóra. Örömmel egyeztem bele, hogy segítek neki tanítani, annak ellenére, hogy nem vagyok professzor és még csak nem is ismerem a fiát.
1 óra múlva megszületett a döntés, az összes kinti ember egyszerre özönlött be a terembe, utolsónak én, hiszen el kellett látnom Zoet pár gondolattal.
- Ne mozdulj innen, ne verj le semmit és mindenképp várj meg. Ha valami gondod van, akkor itt vannak a biztonsági őr bácsik, nekik szólhatsz, de idegenekkel ne állj szóba. Okés?
- Igen, nem vagyok már kicsi. Majd a telefonod vigyáz rám. Sipirc be a terembe! - lökdösött befele.
Dina a helyünkre ült, majd én is csatlakoztam.
- A döntés megszületett. - kezdett bele a bíró. - Tommy Youngot bűnösnek találtuk a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságban, gyilkossági kísérletben és kétszeres emberrablásban. Az orlandoi 9-es körzeti bíróság fél év pszichiátriai kezelésre és kétszeres életfogytiglanra ítéli. - ütött a botjával egyet.
- FELLEBBEZEK! - ugrott fel Tommy.
- Elutasítom. Ezennel lezárom a tárgyalást és a Colett Leighton elleni gyilkossági ügyet és az Imola Johannes elleni gyilkossági kísérlet ügyeit ezennel lezártnak tekintem. Elmehetnek.
Tulajdonképpen egy hatalmas szikla esett le a szívmről. Szinte hallottam, ahogy koppant. Felmérhetetlenül boldog voltam, egyből Dina nyakába ugrottam, aki osztozott az örömömben. Nem sokára, már ki is mehettünk, mi pedig elköszöntünk Dinától Zoeval és együtt indultunk sütizni a Starbucksba. Zoe minden mozzanatot kikérdezett a bírósággal kapcsolatban, de én olyan boldog voltam, hogy zavartan beszéltem. Eszembe is jutott, hogy fel kellene hívnom Jant. Azonnal ráparancsoltam Zoera, hogy tárcsázza Jant és hangosítsa ki. Hosszú csörgetés után végre sikerült felvennie.
- SIKERÜÜÜÜL! - vonyítottam a telefonba.
- SIKERÜLT NEKI! - ordított ki a többiekhez Jan. - Ügyesek vagytok, gratulálok!
- Köszönöm. Úristen. Nem tudod elhinni, hogy mennyire örülök. - lelkendeztem. - Jut eszembe; Zoeval elmegyünk egyet sütizni, meg tudnán nézni a buszmenetrendben, hogy mikor megy majd ki busz, olyan 2 körül?
- Azt hiszem a pályaudvarról 3/4 2-kor indul egy. Utána meg 2-kor pontosan.
- Akkor a 34-essel megyek haza, átöltözök és indulok hozzátok. Így jó lesz?
- Persze, akkor majd találkozunk.
Letettük a telefont. Zoe ismét kérdések tengerével bombázott Jant és Alexet illetően. Nagyon szerette volna megismerni őket és én nem láttam akadályát annak, hogy kijöjjön velem Winter Springsbe, Jannel úgy is jöttünk vissza délután Orlandoba így Zoet is ki tudtuk rakni.
- Beszéld meg apával, biztos megengedi. - vontam meg a vállamat.
- Annyira jó arc lehet a mentorod. - mosolygott Zoe. - Az anyukáddal is találkozhatok majd?
- Ő már nem él.
- Ohh. - szomorodott el. - Bocsánat.
- Nem gond. - igyekeztem nem kimutatni az undort, amit éreztem.
Zoeval elsétáltunk a Starbucksba. Ő egy csokis sütit evett, én meg egy fehér csokis cappucinot ittam. Miközben beszélgettünk Zoe kiszúrta az osztálytársainak pont azt a részét, akivel évek óta harcban állank. A lányok súgdolóztak és mutogattak Zoera. Micsoda ízléstelen társaság. Szörnyű. Siettünk az evéssel és ivással, így le is léptünk a kavézóból, hogy Zoe ne érezze magát kényelmetlenül. A busz indulásáig még leültünk a parkban, a tó mellett és kacsáztunk a kavicsokkal. Mikor eljött az idő elbattyogtunk a buszpályaudvarra. Háromnegyedkor már a buszon ültünk.
Zoe izgatottan pattant le a buszról és kapásból másik irányba indult el. Azt hitte, hogy arra kell menni a házamhoz. Bevattam az úticélba és így már megértette. Együtt sétáltunk végig a főutcán, majd a mellékutcákon, a házig. Az ajtóba érve Zoe kikapta a kezemből a kulcsokat és szó szerint belökte az ajtót.
- Azta. Neked marha jó házad van. - pattant le a ülőgarnitúrára. - Ideköltözök. - jelentette be.
- Nem gond, úgy sem szeretek egyedül lenni. - nevettem, miközben leráncigáltam a cipőmet a lábaimról és az előszoba sarkába dobtam. - Menj fel, nézd meg milyen csajos szobám van.
Fel is rohant. Én mentem utána.
- Tetszik? - álltam a szoba sarkában.
- Ahha. - bólogatott Zoe. - Menő.
- Na, várj meg, átöltözök, magamhoz kapok egy váltós ruhát és indulhatunk is Janékhez.
Kikaptam a szekrényből a nadrágomat és egy nyúzott pólót, majd berohantam velük a fürdőszobába. Lemostam magamról a sminket, mert ugye a hullaházba minek. Kifésültem hozzá a hajamat, majd gyorsan visszamentem a szobámba, hogy Zoe ne legyen egyedül. Kiválasztottam a gardróbból a Jantől kapott ruhámat, másnapra, mert Jan megy a helyi tévéhez interjúra,a hova megígértem, hogy elmegyek vele kísérőnek. Zoe már nem akarat nálam maradni, így indultunk is Janékhez. Az út alatt Zoe virágokat szedett és a a padkákon járkált hol fel, hol le. Gyorsan odaértünk, én pedig már magabiztosan löktem be a faajtót és ordítottam be bátran.
- Jóóóóóó napoooooooot! - dobtam le a táskámat és a cipőmet. - Menj be nyugodtan. - utasítottam előre a húgomat.
- Sziasztok Szépségeim. - kiabált a konyhából Jan.
Megfogtam Zoe vállát és vezettem előre, a konyhába, ahol Jan konyhatündéreket meghazudtoló módon sürgölődött a konyhába, szétszórva a mazsolát.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz, vagy nem akarom tudni? - gúnyolódtam.
- Csokis pudingot csinálok. Kell bele mazsola is, mert Alex csak úgy szereti. - forgatta a szemeit.
- Ő itt Zoe, Zoe ő Jan. - mutogattam oda-vissza.
- Szia. Hát te gyönyörű vagy. - hajolt le Jan Zoehoz és megsimogatta az arcát.
- Nem akárhonnan szalasztottam. - nevettem.
Jan elénk dobta a pudingot, majd felküldött, hogy ébresszem fel Alexet. Felmentem a szobájába, megpusziltam az arcát, mire felébredt. Egy ideig morgott, hogy miért ébresztettem fel, de amint tájékoztattam, hogy van puding, fel is ugrott és magától ugrándozott le a konyhába. Lecsapódott Zoe mellé, akit szinte alig vett észre.
- Zoe, Alex, Alex, Zoe. - csapkodtam a kezeimmel ismét.
- Ohh, hello. Hallottam rólad. - mosolygott Zoe.
- Király. - zabálta a pudingját Alex. - Finom lett anya.
- Köszi kicsim. - huppant le gondterhelten mellém Jan. - Nem tudod elhinni, hogy mennyire fáradt vagyok. Mark és a többiek elmentek a városba, ma még itt alszanak, holnap mennek vissza.
- Este biztos lesz időd aludni. Max több dolgom lesz. Vagy egyáltalán nem lesz semmi. - rángattam a vállamat.
- Remélem az utolsó.
- Hajrá anyus. - tömte magát még mindig az erőt és boldogságot adó csokival Alex.
- Kisfiam, te most tömjed magad és ne szólj a felnőttek dolgába.
Zoe a további jelenteteket az asztalon fetrengve töltötte, hiszen Alex műbalhéjai röhögés nélkül kibírhatatlanok. Fél 6-kor összeszedtük magunkat és beültünk a kocsiba hárman.
Zoet hátulra száműztük Jannel, mi pedig a szokásos helyünkre ültünk. Ő vezetett, én dirigáltam az anyós ülésen. Jan sietett.
- Mondd, randid van? - kérdeztem, hiszen ennyire még sosem hajtott.
- Igen. - büszkélkedett. - Egy hullaházzal.
Út közben Zoe sztorikkal szórakoztatott minket, majd mi is bombáztuk egymás agysejtjeit mindenféle számunkra szórakoztató egyetemi történettel. Így gyorsabban telt az idő és jól is szórakoztunk.
Orlando külvárosában kiraktuk Zoe-t, majd mi is mentünk a dolgunkra.
- Jó arc kis csaj. - lelkendezett Jan. - Örülök, hogy megismerhettem. - nézte az utat, majd megállt a pirosnál. - Anyu szimpatikusnak tart.
- És a testvéreid?
- A sörös akciód után lefogadom, hogy imádnak. - nevetett.
Kis idő múlva, már pattantunk is ki a kocsiból, be az irodába, majd a boncterembe. 3 db toxikológia jelentés, 1 test és 3 munkatárs várt minket. Jan javaslatának eleget téve először átöltöztünk és a boncolással kezdtünk, rendhagyó módon. Mindenki gratulált a reggeli teljesítményemért, ami nagyon jól esett. Ashley vakációzott a barátjával, így ismét nem tudtam vele beszélni. Jan gyorsan az első esethez lépett, majd szokásához híven figyelmesen átfutotta a jelentéseket.
- Bíztam benne, hogy papírokból meg lehet állapítani, de nem. Szóval Sandy, két steril szikét készíts elő, koponyával kezdünk. - forgolódott Jan, szemeivel Sandyt keresve.
- Koponyával? - kérdeztem meglepetten.
- Valószínűleg agyvérzést kapott. - súgta. - Gyorsabban végzünk, ha egyből a célba futunk.
- Ohh, értem már. - helyeseltem.
Sandy már sietett is és a kezünkbe nyomta a kért szikéket, amiket mi letettünk a pultra. Jannek hozott sablont is és gyorsan átfutottuk a pácienst kívülről. Külső trauma nem érte, ami jó jel, hiszen valószínűleg nem gyilkosság történt, így kevesebb dolgunk lesz vele. Nem kell papírokat szkennelni, nem kell értesíteni a létező összes rendőrséget és nyomozóirodát és legfőképpen nem kell fölösleges papírmunkával foglalkozni.
Éppen a bácsi lábánál álltam és elgondolkodtam az élet nagy dolgain, mikor csak annyit láttam, hogy a hulla fehér bácsi egyszer csak felül.
- JÉZUSOOOOOOOOOOM! - sikítottam, mint akit nyúznak.
- Mi történt? - pillantott a bácsi mögül rám Jan.
- Te ültetted fel? - kérdeztem kalapáló szívvel.
- Nem, felült magától... szerinted? - nevetett Jan.
- Ilyet ne csinálj legközelebb.
Tervünket követve először a koponyával kezdtünk. A megoldás a szemünk előtt lebegett, mert a férfi hídja, az agyban bevérzett. Nem volt más hátra, mint toxikológiához vért venni, összevarrni és a többi a technikus dolga. Jan vetett még pár pillantást a testre, majd intett, hogy vihetik tovább.
Kidobáltuk az elhasznált kesztyűket és köpenyeket, majd segítettem felmosni és letörölni a boncasztalt, amíg Jan megírt pár papírt. Sosem szerettem láb alatt lenni, amikor dolgozott, mert féltem, hogy miattam ront el valamit. Így igyekeztem a háttérben meghúzni magamat. Pillanatokon belül Andrea szivárgott be a boncterembe, ami szokatlan volt, hiszen a szagok miatt még a közelébe sem tette a lábát.
- Jan, lenne pár aláírnivalód és két levélre is válaszolnod kéne. - mondta, mint aki végigfutott egy 100 km-es maratont.
- Rendben, várj meg itt és akkor mehetünk együtt. Imola jössz most, vagy még segédkezel Sandyéknek?
- Segítek nekik, majd megyek utánatok. - regéltem a terveimről, majd Hófehérke módon ugráltam ide-oda a felmosófejjel a boncteremben.
Felmostam, majd kaptam a tájékoztatást, hogy nincs több dolgom, mehetek Jan után. Lassan végigmentem a folyosón, ki az udvarra és egyenesen a másik épületbe, fel a földszintre, ott is a 43. ajtó. Az volt Andrea irodája. Mindig szép és rendezettség uralkodott, az asztala tele volt a fia képeivel és egy csomó sárga ragaccsal, amire mindig a teendői voltak feltüntetve.
Leültem Andrea mellé, aki nyugodtan és lassan pötyögő Jant várta, ő pedig éppen az egyik rajongójának válaszolt e-mailben. Keze alatt volt vagy 7 aláírt autogramkártya, mellettük a borítékok és bélyegek. Gyorsan haladt az ilyen dolgokkal. Nem azért, mert túl akart rajta esni. Szó sem volt erről. Imádta a rajongóit, ahogy ők is Jant. Egyszerűen csak a sírógörcs jött rá mindig, amikor megtapasztalta, hogy valójában mennyien is szeretik, pedig nem is ismerik a rigolyáit. De neki nem volt. Neki sosem.
 |
| saját szerkesztés, ne lopj! |
2014. szeptember 3., szerda
Part 22 ~ Jan and Mark's family
Minden úgy kezdődött mint máskor. A szemeim már korán reggel felpattantak és nagy semmittevésemben bekapcsoltam a tévémet. Bámultam egy ideig, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy ideje reggelizni. Az a nap különleges volt. Először találkozhattam Jan bátyjaival és az anyukájával, egy családi ebéd keretében. Hogy miért is lettem meghívva? Mert Alex barátnője vagyok, ezáltal a családhoz tartozom. Valamennyire, ha nem is vér szerint. Tudomásom szerint Mark szülei is jönnek, de Jan szerint ez még nem biztos, hiszen New York, nem egy köpésre van innen. Legalább 2.
Mikor összekészülődtem, olyan 10 fele, el is indultam Janékhez, segíteni ebédet főzni. Előtte beugrottam a boltba répáért és zöldségekért, majd utána vidáman battyogtam végig az utcán, egyenesen Janéhez. Átvágtam a tónál és úgy totált a ház mögé érkeztem. Átdobtam a kerítésen a cuccokat és betörő üzemmódot felvéve átmásztam a dróthálón, hozzátenném, hogy nehezen. Megkerültem a medencét és bementem a hátsó ajtón. Mikor beléptem mindenkinek rám ragadt a tekintete, de elsőként Mark szólalt meg.
- Sziasztok. - pakoltam le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Hogy jöttél be? - ráncolta a szemét Mark.
- Ügyes vagyok. - hencegtem.
- És mi az a hatalmas vörös folt a bal válladon? - fintorgott Alex. Ekkor rápillantottam az említett területre.
- Szent Ég! A sebem. Felszakadt. - rikácsoltam, mert a lőtt sebemet sikerült nagyon pöpecül felszakítanom a tökéletes attrakcióm közben.
- Nagyon profi vagy drágám. - nevetett Alex.
- Gyere, hagy nézzelek. - húzta le a vállamról a pólómat Jan. - Mindjárt összestoppollak. - sietett fel a fürdőszobába, én meg futottam utána.
Mikor felértünk én leültem a földre és vártam, hogy Jan szépen és lassan előszedje a szükséges eszközöket. Szó szerint csiga lassúsággal felráncigálta magára a kesztyűt, meg minden és 2 perc után nekilátott összestoppolni.
- Vedd le a fölsődet! - mondta szigorúan.
- Mi van?
- Hogy varrjalak össze, ha póló van rajtad?! - kérdezett vissza szarkasztikusan, amitől egy kicsit megijedtem.
- Igen is doktor néni. - dobtam arrébb a pólómat, amit valószínűleg majd ki kell mosni.
A művelet igen fájdalmas volt, érzéstelenítő hiányába. Jan persze profi munkát végzett, de nagyon húzódott a seb, ami fájt így kaptam cukrot. Ja, és fájdalomcsillapítót is. Azért egy kekszet még kiérdemeltem volna.
- Várj, hozok neked egy pólót. - pakolt össze maga körül Jan és kirohant Alex hálószobája felé. Pár másodpercen belül vissza is ért és a kezembe nyomta a hatalmas pólót.
- De ez óriási. - reklamáltam.
- Egynek jó. Kimosom azt amiben jöttél és berakom a szárítóba. Egy óra múlva már vissza is veheted.
- Mikor jönnek a vendégek?
- Körülbelül egy másfél óra. Az idősebb bátyám elhozza anyukámat, a fiatalabb pedig Mark családját.
- Szóval akkor ők is jönnek? - virultam.
- Ezek szerint.
Juhhé! Egy alkalom, hogy ténylegesen megismerjek mindenkit, de azért kétségeim voltak. Mi van, ha túl hülyének vagy ostobának tartanak? Mert ugye azt senki sem akarja.
Mikorra egy kicsit összeszedtem magamat és leküzdöttem a varrással járó fájdalmat, feltápászkodtam a földről és lementem a nappaliba, ahol a konyhára láttam. Mindenki sürgött, forgott vagy az emeleten, vagy a konyhában, vagy éppen a nappaliba. Én is mentem volna, de Jan a lelkemre kötötte, hogy meg ne lásson engem bármit is csinálni, mert most még könnyebben felszakadhat a sebem. Így egy helyben ültem és az asztalon lévő újságok között válogattam, hogy melyiket olvassam.
Alex lelkesedése a portörlés iránt lassan-lassan lelankadt. Egy idő után ott kötött ki mellettem.
- Na mi van, ugye nem is olyan mulatságos az a kis portörlő? - kuncogtam.
- Nagyon humoros vagy. - flegmázott Alex. - Rendkívül csodálatosan szórakoztam, de a te társaságodban is mámorítóan érzem magam.
- Ennek felettébb örülök, hiszen ilyen fiatal korban illendő a lányok társaságát keresni. - folytattam az "illedelmes" társalkodást.
- Ne is titkoljátok. - suttogta Jan.
- Mit? - kaptuk Alexxel egyszerre hátra a fejünket.
- Hogy szívtatok valamit. - fejezte be Erick.
- Imola szerintem már elmondhatjuk nekik. - rögtönzött Alex.
- Én is így gondolom. Mondd te drága.
- Nem szívtunk.
Amikor végeztünk a takarítással, akkor mindenki leült velünk a nappaliba. Tévéztünk és beszélgettünk, de akkor kaptunk észbe, hogy fel kéne tölteni a medencét. Jannel kimentünk a kertbe és bekapcsoltuk a vízforgatót és feltöltötte valami berendezéssel a medencét. Kicsit kiültünk a kerti kiülőjükre, és ott beszélgettünk tovább ketten.
- Holnap bírósági tárgyalás. - figyelmeztetett Jan Tommy tárgyalására. A hideg is kirázott a gondolattól.
- Tudom. - helyeseltem.
- Elkísérjelek, vagy nagykislány vagy már?
- Talán az jó lenne, ha elvinnél és megvárnál. Egyszerűen még fogalmam sincs, hogy mit kell ott mondani és csinálni.
- Ha hallod a nevedet kimész, válaszolsz a kérdésekre. Elsőként persze be kell mutatkoznod.
- Azt hiszem menni fog.
- Jut eszembe, gyere, már megszáradt a pólód. - indult sietősen a házba Jan, én utána, fel, a fürdőszobába. Kivette a szárítóból a trikómat, majd kiment, hogy nyugodtan tudjak öltözködni.
Más dolgunk már nem is maradt, mint várni. Az étel kishíján kész volt, már csak a levesnek kellett felforrnia. A vendégek időben, azaz olyan 2 körül érkeztek meg egyszerre.Elsőként Jan anyukája omlott a nyakunkba.
- Sziasztok életeim! - sietett felénk.
- Anya! - ölelte magához Jan.
- Gyertek fiúk, hagy nézzem mekkorát nőttetek. - ráncigálta meg a srácok pofiját, amit ők kitörő örömmel fogadtak.
- Jó napot. - üdvözöltem Jan anyukáját, aki mosolygósan fordult felém.
- Imola, ugye? - kérdezett vissza.
- Igen. Imola Johannes.
- Ohh, sokat hallottunk rólad. - léptek Jan anyukája mellé a testvérei, akik szinte kiköpött Janek voltak. Nem tudom, ez valami különleges és ijesztő családi vonás?!
- Én Denis vagyok, a fiatalabb pedig Mark.
- Mark?! - ismételtem. - Megpróbállak nem összetéveszteni titeket Markkal. Mármint értitek.
- Köszi. - kiáltott messzebről Mark. Mármint Jan tesója. Azt hiszem ki kell találnom nekik valami becenevet. A Markok. Ez rémisztően hangzik. Mint valami szekta neve.
Mikor megismertem mindenkit, köztük Mark családját is (Jan férje, a gyengébbekért), két aranyos kis gyerek ricsaj csapta meg a fülemet.
- Anya, anya! - kiáltották a hangok. - Minket még be sem mutatál.
- Tényleg, ő itt a kislányunk, Kiara és a fiunk Volt. - emelte fel az alig 8 éves kis hölgyet Emily, Denis felesége, a kisfiú pedig büszkén billegett az anyja mellett.
Jan egyből beinvitálta őket a nappaliba, ahova Alex már kikészítette a nassolni valót és gyümölcsöket. A többiek fáradtan süppedtek a kanapéra, míg Jan tesói magukhoz húztak 1-1 gyümölcsös sört a hűtőből és majdnem egy húzásra el is tüntették. Ahogy a kezükben láttam a kezükbe a jéghideg frissítőt én is kivettem egyet a frigóból. Mindenki dagadt szemekkel pillantott rám.
- Mi van?! Alkoholmentes.... ugye? - kérdeztem.
- Azt hiszem, hogy most egy életre beloptad magadat a szívembe. - csillogtak Alex szemei.
- Köszi drágám. - fintorogtam, miközben kibontottam a sört. Nem bírtam megállni, hogy odamenjek mögé és megöleljem. Erre még jobban meglepődött mindenki, hiszen nem tudtak még rólunk, így valahogy tisztáznunk kellett az egész kapcsolatunkat.
- Ti... együtt?! - csodálkozott Jan anyukája.
- Öhm. Igen. - mondtuk egyszerre Alexxel.
- Hát nem aranyosak?! - gyönyörködött Jan.
Miután megtárgyaltuk a kinek, kivel kapcsolatokat asztalhoz ültünk és Jannel felszolgáltuk az ételt. Mindenki úgy nézett az ételre, mintha valami megváltó dolog lenne, a leves tulajdonképpen 2 perc múlva teljesen el is fogyott. A tányérokról. Másodikként Mark marhapörköltet főzött kint az előkertben, bográcsban. Az volt a nap egyik fénypontja, hiszen az összes ember, aki asztalhoz ült, azt várta majd nemhogy a legjobban. Én személy szerint Jan cuki csokis, masnis muffinjaiért lelkesedtem. Pukkadásig kajáltuk magunkat, 1 órán keresztül csak ültünk az üres tányérjaink előtt és azt hangoztattuk, hogy szét fog durranni a gyomrunk. Örömmel töltött el minket, hogy mindenki díjazott minket. Illetve a képességeinket. Legjobban Kiara és Volt csüngött a nyakamon, mert megfogta a kezemet és húzott ki az udvarra, hogy labdázzak velük. Megmondom őszintén, legszívesebben egy ágyon aludtam volna, de a gyerekek meggyőztek.
Kimentünk a kertbe, leterítettem egy plédet és kártyáztunk. Jan is csatlakozott hozzánk, hiszen ő volt a nagynénjük. Valahogy Jan volt az a személy, aki állandóan legyőzött minket a Harry Potteres kártyajátékban, ami már egy kicsit nevetséges volt a gyerekek szemében, de jól szórakoztunk.
Egyszerre hatalmas esőfelhő gyülekezett felettünk, így gyorsan összeszedtük a motyókat és berohantunk a házba. A többiek bent nagyjában ültek a nappaliba és sztorikat meséltek, csak mi hiányoztunk. A gyerekek a szüleik ölébe ültek, én Alex mellé, aki az ölembe hajtotta a fejét, Jan pedig egyértelműen Markhoz ment.
- Imola, egyébként neked milyen végzettséged van? - tette fel a kérdést Jan bátyja, Denis.
- Orvosi diplomám van és Jan a mentorom. - nevettem, hiszen csodálkoztam, hogy még nem tudják.
- Komolyan, csak a szép nőknek megy el az eszük. - forgatta a szemeit Alex, miközben a feje még mindig az ölemben volt.
Mikor összekészülődtem, olyan 10 fele, el is indultam Janékhez, segíteni ebédet főzni. Előtte beugrottam a boltba répáért és zöldségekért, majd utána vidáman battyogtam végig az utcán, egyenesen Janéhez. Átvágtam a tónál és úgy totált a ház mögé érkeztem. Átdobtam a kerítésen a cuccokat és betörő üzemmódot felvéve átmásztam a dróthálón, hozzátenném, hogy nehezen. Megkerültem a medencét és bementem a hátsó ajtón. Mikor beléptem mindenkinek rám ragadt a tekintete, de elsőként Mark szólalt meg.
- Sziasztok. - pakoltam le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Hogy jöttél be? - ráncolta a szemét Mark.
- Ügyes vagyok. - hencegtem.
- És mi az a hatalmas vörös folt a bal válladon? - fintorgott Alex. Ekkor rápillantottam az említett területre.
- Szent Ég! A sebem. Felszakadt. - rikácsoltam, mert a lőtt sebemet sikerült nagyon pöpecül felszakítanom a tökéletes attrakcióm közben.
- Nagyon profi vagy drágám. - nevetett Alex.
- Gyere, hagy nézzelek. - húzta le a vállamról a pólómat Jan. - Mindjárt összestoppollak. - sietett fel a fürdőszobába, én meg futottam utána.
Mikor felértünk én leültem a földre és vártam, hogy Jan szépen és lassan előszedje a szükséges eszközöket. Szó szerint csiga lassúsággal felráncigálta magára a kesztyűt, meg minden és 2 perc után nekilátott összestoppolni.
- Vedd le a fölsődet! - mondta szigorúan.
- Mi van?
- Hogy varrjalak össze, ha póló van rajtad?! - kérdezett vissza szarkasztikusan, amitől egy kicsit megijedtem.
- Igen is doktor néni. - dobtam arrébb a pólómat, amit valószínűleg majd ki kell mosni.
A művelet igen fájdalmas volt, érzéstelenítő hiányába. Jan persze profi munkát végzett, de nagyon húzódott a seb, ami fájt így kaptam cukrot. Ja, és fájdalomcsillapítót is. Azért egy kekszet még kiérdemeltem volna.
- Várj, hozok neked egy pólót. - pakolt össze maga körül Jan és kirohant Alex hálószobája felé. Pár másodpercen belül vissza is ért és a kezembe nyomta a hatalmas pólót.
- De ez óriási. - reklamáltam.
- Egynek jó. Kimosom azt amiben jöttél és berakom a szárítóba. Egy óra múlva már vissza is veheted.
- Mikor jönnek a vendégek?
- Körülbelül egy másfél óra. Az idősebb bátyám elhozza anyukámat, a fiatalabb pedig Mark családját.
- Szóval akkor ők is jönnek? - virultam.
- Ezek szerint.
Juhhé! Egy alkalom, hogy ténylegesen megismerjek mindenkit, de azért kétségeim voltak. Mi van, ha túl hülyének vagy ostobának tartanak? Mert ugye azt senki sem akarja.
Mikorra egy kicsit összeszedtem magamat és leküzdöttem a varrással járó fájdalmat, feltápászkodtam a földről és lementem a nappaliba, ahol a konyhára láttam. Mindenki sürgött, forgott vagy az emeleten, vagy a konyhában, vagy éppen a nappaliba. Én is mentem volna, de Jan a lelkemre kötötte, hogy meg ne lásson engem bármit is csinálni, mert most még könnyebben felszakadhat a sebem. Így egy helyben ültem és az asztalon lévő újságok között válogattam, hogy melyiket olvassam.
Alex lelkesedése a portörlés iránt lassan-lassan lelankadt. Egy idő után ott kötött ki mellettem.
- Na mi van, ugye nem is olyan mulatságos az a kis portörlő? - kuncogtam.
- Nagyon humoros vagy. - flegmázott Alex. - Rendkívül csodálatosan szórakoztam, de a te társaságodban is mámorítóan érzem magam.
- Ennek felettébb örülök, hiszen ilyen fiatal korban illendő a lányok társaságát keresni. - folytattam az "illedelmes" társalkodást.
- Ne is titkoljátok. - suttogta Jan.
- Mit? - kaptuk Alexxel egyszerre hátra a fejünket.
- Hogy szívtatok valamit. - fejezte be Erick.
- Imola szerintem már elmondhatjuk nekik. - rögtönzött Alex.
- Én is így gondolom. Mondd te drága.
- Nem szívtunk.
Amikor végeztünk a takarítással, akkor mindenki leült velünk a nappaliba. Tévéztünk és beszélgettünk, de akkor kaptunk észbe, hogy fel kéne tölteni a medencét. Jannel kimentünk a kertbe és bekapcsoltuk a vízforgatót és feltöltötte valami berendezéssel a medencét. Kicsit kiültünk a kerti kiülőjükre, és ott beszélgettünk tovább ketten.
- Holnap bírósági tárgyalás. - figyelmeztetett Jan Tommy tárgyalására. A hideg is kirázott a gondolattól.
- Tudom. - helyeseltem.
- Elkísérjelek, vagy nagykislány vagy már?
- Talán az jó lenne, ha elvinnél és megvárnál. Egyszerűen még fogalmam sincs, hogy mit kell ott mondani és csinálni.
- Ha hallod a nevedet kimész, válaszolsz a kérdésekre. Elsőként persze be kell mutatkoznod.
- Azt hiszem menni fog.
- Jut eszembe, gyere, már megszáradt a pólód. - indult sietősen a házba Jan, én utána, fel, a fürdőszobába. Kivette a szárítóból a trikómat, majd kiment, hogy nyugodtan tudjak öltözködni.
Más dolgunk már nem is maradt, mint várni. Az étel kishíján kész volt, már csak a levesnek kellett felforrnia. A vendégek időben, azaz olyan 2 körül érkeztek meg egyszerre.Elsőként Jan anyukája omlott a nyakunkba.
- Sziasztok életeim! - sietett felénk.
- Anya! - ölelte magához Jan.
- Gyertek fiúk, hagy nézzem mekkorát nőttetek. - ráncigálta meg a srácok pofiját, amit ők kitörő örömmel fogadtak.
- Jó napot. - üdvözöltem Jan anyukáját, aki mosolygósan fordult felém.
- Imola, ugye? - kérdezett vissza.
- Igen. Imola Johannes.
- Ohh, sokat hallottunk rólad. - léptek Jan anyukája mellé a testvérei, akik szinte kiköpött Janek voltak. Nem tudom, ez valami különleges és ijesztő családi vonás?!
- Én Denis vagyok, a fiatalabb pedig Mark.
- Mark?! - ismételtem. - Megpróbállak nem összetéveszteni titeket Markkal. Mármint értitek.
- Köszi. - kiáltott messzebről Mark. Mármint Jan tesója. Azt hiszem ki kell találnom nekik valami becenevet. A Markok. Ez rémisztően hangzik. Mint valami szekta neve.
Mikor megismertem mindenkit, köztük Mark családját is (Jan férje, a gyengébbekért), két aranyos kis gyerek ricsaj csapta meg a fülemet.
- Anya, anya! - kiáltották a hangok. - Minket még be sem mutatál.
- Tényleg, ő itt a kislányunk, Kiara és a fiunk Volt. - emelte fel az alig 8 éves kis hölgyet Emily, Denis felesége, a kisfiú pedig büszkén billegett az anyja mellett.
Jan egyből beinvitálta őket a nappaliba, ahova Alex már kikészítette a nassolni valót és gyümölcsöket. A többiek fáradtan süppedtek a kanapéra, míg Jan tesói magukhoz húztak 1-1 gyümölcsös sört a hűtőből és majdnem egy húzásra el is tüntették. Ahogy a kezükben láttam a kezükbe a jéghideg frissítőt én is kivettem egyet a frigóból. Mindenki dagadt szemekkel pillantott rám.
- Mi van?! Alkoholmentes.... ugye? - kérdeztem.
- Azt hiszem, hogy most egy életre beloptad magadat a szívembe. - csillogtak Alex szemei.
- Köszi drágám. - fintorogtam, miközben kibontottam a sört. Nem bírtam megállni, hogy odamenjek mögé és megöleljem. Erre még jobban meglepődött mindenki, hiszen nem tudtak még rólunk, így valahogy tisztáznunk kellett az egész kapcsolatunkat.
- Ti... együtt?! - csodálkozott Jan anyukája.
- Öhm. Igen. - mondtuk egyszerre Alexxel.
- Hát nem aranyosak?! - gyönyörködött Jan.
Miután megtárgyaltuk a kinek, kivel kapcsolatokat asztalhoz ültünk és Jannel felszolgáltuk az ételt. Mindenki úgy nézett az ételre, mintha valami megváltó dolog lenne, a leves tulajdonképpen 2 perc múlva teljesen el is fogyott. A tányérokról. Másodikként Mark marhapörköltet főzött kint az előkertben, bográcsban. Az volt a nap egyik fénypontja, hiszen az összes ember, aki asztalhoz ült, azt várta majd nemhogy a legjobban. Én személy szerint Jan cuki csokis, masnis muffinjaiért lelkesedtem. Pukkadásig kajáltuk magunkat, 1 órán keresztül csak ültünk az üres tányérjaink előtt és azt hangoztattuk, hogy szét fog durranni a gyomrunk. Örömmel töltött el minket, hogy mindenki díjazott minket. Illetve a képességeinket. Legjobban Kiara és Volt csüngött a nyakamon, mert megfogta a kezemet és húzott ki az udvarra, hogy labdázzak velük. Megmondom őszintén, legszívesebben egy ágyon aludtam volna, de a gyerekek meggyőztek.
Kimentünk a kertbe, leterítettem egy plédet és kártyáztunk. Jan is csatlakozott hozzánk, hiszen ő volt a nagynénjük. Valahogy Jan volt az a személy, aki állandóan legyőzött minket a Harry Potteres kártyajátékban, ami már egy kicsit nevetséges volt a gyerekek szemében, de jól szórakoztunk.
Egyszerre hatalmas esőfelhő gyülekezett felettünk, így gyorsan összeszedtük a motyókat és berohantunk a házba. A többiek bent nagyjában ültek a nappaliba és sztorikat meséltek, csak mi hiányoztunk. A gyerekek a szüleik ölébe ültek, én Alex mellé, aki az ölembe hajtotta a fejét, Jan pedig egyértelműen Markhoz ment.
- Imola, egyébként neked milyen végzettséged van? - tette fel a kérdést Jan bátyja, Denis.
- Orvosi diplomám van és Jan a mentorom. - nevettem, hiszen csodálkoztam, hogy még nem tudják.
- Komolyan, csak a szép nőknek megy el az eszük. - forgatta a szemeit Alex, miközben a feje még mindig az ölemben volt.
- Hahaha. - nevettünk szarkasztikusan Jannel. - Ha érdekel nagyon érdekes munka és mi szeretjük. - fejezte be Jan.
- Nyugi Húgi. Csak lazán, csak könnyedén. - riszálta a nappali közepén Denis.
- Ettől aztán tényleg le tudok nyugodni. - forgatta a szemeit Jan. - Főleg, hogy nem is vagyok ideges.
.jpg)
Mikor leszállt az éj és 8-kor a gyerekeket elaltatták, a többiek megfürödtek, én pedig készülődtem haza. Alex meggyőzött, hogy maradjak, összehúzzuk mi magunkat a kanapén. Mit is tehettem volna, nem akartam megbántani, így maradtam. Mark szülei aludtak a vendégszobában, Jan testvérei és a gyerekek Alex szobájába zsúfolódtak, anyukája pedig szintén a vendégszobában húzta meg magát, a széthúzhatós ágyon Mark szüleivel. Erick és Luke elmentek a barátnőikhez, így Alex és én megkaptuk a nappalit. Legalább 11-ig beszélgettünk, majd lassan-lassan mindenki beszivárgott a szobájába aludni. Végül Alexxel ketten maradtunk. Alex hozott be üdítőt, lehúzta a redőnyöket és odafeküdt mellém. Sok ideig fészkelődtünk, majd a klasszikus kiskifli-nagykifliben. Mikor ráuntunk a beszélgetésre, elaludtunk.
Mikor leszállt az éj és 8-kor a gyerekeket elaltatták, a többiek megfürödtek, én pedig készülődtem haza. Alex meggyőzött, hogy maradjak, összehúzzuk mi magunkat a kanapén. Mit is tehettem volna, nem akartam megbántani, így maradtam. Mark szülei aludtak a vendégszobában, Jan testvérei és a gyerekek Alex szobájába zsúfolódtak, anyukája pedig szintén a vendégszobában húzta meg magát, a széthúzhatós ágyon Mark szüleivel. Erick és Luke elmentek a barátnőikhez, így Alex és én megkaptuk a nappalit. Legalább 11-ig beszélgettünk, majd lassan-lassan mindenki beszivárgott a szobájába aludni. Végül Alexxel ketten maradtunk. Alex hozott be üdítőt, lehúzta a redőnyöket és odafeküdt mellém. Sok ideig fészkelődtünk, majd a klasszikus kiskifli-nagykifliben. Mikor ráuntunk a beszélgetésre, elaludtunk.2014. augusztus 26., kedd
Part 21 ~ Work
Egész héten nem
írtam semmit! Ideje, hogy elmondjam mi történt velünk. A sebek az arcomon
szinte teljesen begyógyultak, már semmi fájdalmam nincs, Ali és Ben elmentek
még a hét elején és Sophia velem maradt. Voltunk állatkertben, a Universal
földgömbnél, Orlandoban és meglátogattuk a többieket a melóhelyen. Szóval azon
a héten semmit nem pihentem, hiszen egy 5 éves kislányra kellett vigyáznom, sőt
meg is tanultam, hogy ilyenkor minden gyerek hiperaktív. Alex minden este
velünk volt és itt is aludt. Szinte ő vezette a házat, amíg mi a nappaliba a
nagy játéksereggel szórakoztunk. A tévét egész héten nem kapcsoltuk be és a
telefonomat is csak telefonálásra használtam. Egy gyerek mellett lehetetlenség
bármi hasznos – vagy éppen nem – dolgot csinálni. Vasárnap reggel vissza vittük
Alexxel Sophit Jacksonville-be, majd délután 5 körül hazaértünk, ahol persze
nekem tengernyi dolgom volt a hétfővel kapcsolatban. Jan küldött egy rakás ügyet,
amelyek halotti anyakönyvre vártak és kaptam egy pár boncolási jegyzőkönyvet
is, mert azokat is át kellett olvasnom. Ezeket mind azért kaptam, hogy ne
unatkozzak, ami persze lehetetlenség lett volna azon a héten. Egy csomó dolog
zúdult a nyakamba vasárnap este, sőt abból napból már csak 7 óra állt a
rendelkezésemre a mosásra, fürdésre, a HÉTFŐRE és a munkai teendőkre. Ahogy
hazaértünk bele is kezdtem most már egyedül, mert Alex hazament. A héten még
egy említésre méltó dolog is történt, ez pedig Tommy tárgyalása a bíróságon,
ahol tanúként kellett megjelennem. Nem szándékoztam egyedül menni, így egyből
fel is hívtam erre az apróságra Bogi és Jan figyelmét, akik bátran vállalták a
kísérő szerepet.
Bedobáltam az összes piszkos cuccot a
mosógépbe, miközben tablettel a kezemben rohangáltam a házba föl-le, olvasva a
jegyzőkönyveket. Mikor elindítottam a gépet, ott is hagytam és tovább intéztem
a dolgaimat. Egy időre letettem a tabletet, bevágódtam a szobámban az ágyra a
laptopommal és megírtam az anyakönyvi kivonatokat, amelyeket egyből el is
küldtem a munkahelyi e-mail címemre, ahol majd másnap meg tudom nézni. Jannek
írtam is egy SMS-t, hogy mindet megcsináltam, amit küldött/kért, majd holnap
együtt megnézzük.
Mikor leállt a mosógép kiteregettem az udvaron,
majd nyugtáztam, hogy kezd sötétedni, így itt az ideje a fürdésnek. A telefonom
társaságában vettem az utat a fürdőszoba felé. Most csak tusolni volt kedvem,
így áldottam az eszemet, hogy behoztam a telefont is, szóval száműztem őt az
ágyra, a szobámba. Beriszáltam a tus ál.
Az az este így
telt. Mikor minden dolgommal véglegesen készen lettem bebújtam a takaró alá és
a tévét bambulva sikerült elaludnom.
Hétfő reggel az ébresztő korábban ébresztett,
mert ki kellett vasalnom a köpenyemet és az aznapi munkásruhámat, mert
köztudott, hogy szörnyen gyűrődésképesek, így nem volt más választásom, ha
igényesen akartam kinézni munka közben. Jogos a kérdés, hogy ki figyel a
külsejére, amikor már csak a halottak látják, de a 9-es körzetben mindenki
ügyelt a megjelenésére, akármennyire is szükségtelen volt az egész.
A szokásos időmben, amikor Jan kopogott
frissen beszáguldottam az autójába, sikeresen az ajtóban hagyva a zacskómat a
váltós ruhámmal, így nem volt más választásom, mint visszamenni érte.
- Milyen volt a
plusz két hét pihenő? – tette fel a kérdést Jan, miközben az utat fürkészte.
- Először is; az
első az kényszerpihenő volt, szóval nem igazán sikerült érvényesülnöm, a
másodikon pedig egy fikarcnyi esélyem nem volt arra, hogy csak egy kis időre
is, de le tudjak dőlni.
- A gyerekek
ilyenek, de láttad, hogy örült, hogy veled maradhatott. – érvelt és én zöld
utat adtam neki, hiszen igaza volt. Hogy leszálljon a témáról; felnyomtam a
rádió hangerejét, hogy elég hangos legyen, hogy még a saját gondolatainkat se
halljuk, majd, mint aki jól végezte dolgát, belesüllyedtem az ülésbe.
Jan szépen
ráérősen hajtott az utcákon, miközben én minden méternél egyre nagyobbra húztam
a számon a mosolyt. Teljesen lázba hozott a munka gondolata és az, hogy végre –
lehetőleg véglegesen – maradhatok a
9-es körzetben. Mikor végre kiszállhattam egyből kikaptam Jan cuccait, hogy
gyorsabban haladjunk.
Mikor beléptünk
a fotocellás ajtón, Tomot láttuk nekitámaszkodni a radiátoroknak. Nem bírtam
ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi a baja. Kiderült, hogy szimplán csak fáradt,
szóval semmi ok az aggodalomra.
Azonnali hatállyal a boncterembe indultam, Jan
jött utánam. Megnézte, hogy milyen testeink vannak és a hozzájuk tartozó
papírokat bevitte a szomszédos kis tárgyalóterem féleségbe, ahol minden műszak
előtt átbeszéljük az aznapra beérkezett ügyeket. Ezek után felvettük a
köpenyünket és a kék kezeslábasunkat, majd begyűjtöttünk mindenkit a reggeli
megbeszélésre.
Igazából az egész abból állt, hogy Jan gyorsan
szétdobálta mindenkinek a papírokat és onnantól kezdve mindenki
elkényelmesedett a székében és mind azt kérdezték tőlem, hogy mi történt velem
a két hét alatt. Amíg én lelkesen áradoztam a szabadnak nem mondható
szabadidőmről, addig mindenki szarkasztikus fejjel bólogatott, mivel ezzel az
egésszel arra céloztak, hogy az elkövetkezendő időkben valószínűleg én fogok
majd mindenhova rohangálni. Én jelentettem a friss húst.
Miután meguntuk
az egy helyben sztorizgatást egyenként az összes jelenlévő elindult intézni a
fontosabb dolgait, vagyis dolgozni. Jan most maszkot is adott nekünk, mert volt
egy TBC-s betegünk, szóval egész nap azokban a szörnyen meleg és idétlen
maszkokba kellett rohangálnunk.
- Ashley mikor
dolgozik? – kérdeztem Jant, mert eközben éppen Tom csomagolta ki a testet.
- Ha jól tudom,
szerdán van egy 24-ese. – gondolkozott Tom.
A szokáshoz
híven ismét valaki valami nagyon fontossal akarta zavarni a munkánkat, ezért
csörgött a bonctermi telefon. Gyorsan odarohantam és felvettem, mert Jan már
nem volt telefonképes:
- Igazságügyi
orvostan, Orlando, miben segíthetek? – szóltam bele bárgyú, irodás néni hangon.
- Imola
Johannessel akarok beszélni át tudná neki adni a kagylót? – kérdezte apa.
- Persze,
Imolaaaaaaaaa! – visítottam a boncterembe. Erre az akciómra minden lélegző lény
felnézett és elkezdtek úgy röhögni rajtam, hogy csak a válluk rázkódott, mert
nem tudtak kinyögni semmit. Ekkor észbe kaptam, hogy én vagyok Imola. – Jaaaaj,
apa, bocsi, én vagyok.
- Hű, de
hivatalos vagy ma reggel. – nevetett ő is. – Még a nevedet is elfelejtetted.
- Ez a szabály.
– rántottam meg a vállamat és nekitámaszkodtam a falnak, amikor odapillantottam
Janékre, akik még mindig szó szerint a boncasztalon fetrengtek a röhögéstől. –
Nem röhög, együtt érez! – kiabáltam.
- Arra
gondoltam, hogy ma este mondjuk, átjöhetnél vacsorázni.. hozzánk. Meddig
dolgozol?
- Ma csak
délután 3-ig. – válaszoltam.
- Akkor negyed
4-re ott vagyok érted! – lelkesedett. – Addigra legyél kész.
- De negyed
4-kor én még öltözködöm meg papírokat rendezek. – hívtam fel a figyelmét erre
az aprócska bibire. – Gyere be az irodába.
- Hogy jutok oda
be?
- Bejössz a
főbejáraton, elmész balra a termek felé, ott jobbról kell nézni a 3. ajtót,
azon bemenni, utána egyenesen, majd az 5. ajtón jobbra. Ott csak megtalálod
kiírva Jan nevét. Na, az a mi irodánk. Oda kopogj be. – navigáltam
érthetetlenül, még magam sem értettem, hogy merre.
- Öööö, oké,
mondjuk úgy, megtalállak.
- Rendben,
várunk.
Mikor letettem a telefont, Jan felé igyekeztem. El sem értem a boncasztalig, amikor hallottam egy nagy csattanást. Felkaptam a fejemet és velem együtt Jan is.
- Ez ki volt? - kiáltott.
- Én voltam, bocsi. - hallottam a szánakozó hangot az irodánk felől.
Egyből oda is rohantam és azonnal meg is láttam, hogy a bögrémet szorongatja Tom, persze törötten.
- Bocsánat, nem akartam.
- Ahj. - sóhajtottam gondterhelten. - Semmi gond, majd hozok be egy másikat.
- Kávét akartam főzni. - mondta Tom.
- Jan. - pattant ki az agyamból egy jó ötlet. - Mi lenne ha csináltatnánk 1-1 képes bögrét?
- Majd megbeszéljük. - válaszolt.
Visszacsattogtunk a boncterembe, ahol most már teljes odaadással fogtunk bele a munkába. Jan szokásosan magyarázott mindent, én pedig szorgos diákként könyveltem el mindent az agyamba. Bár ez a folyamat egy kicsit nehezen ment, mert sokáig voltam fent az éjszaka, szóval gyenge fáziskésésben szenvedtem.
Mikor már teljesen belemelegedtem a munkába, Steve kezét éreztem a saját karomon. Hátra pillantottam, ő pedig csak mutatott az ajtó felé. Megrántottam a vállamat és utána indultam.
- Van egy zseniális ötletem! - lelkendezett.
- Mégpedig?
- Tudod mi az a vizes kihívás? - tágultak a pupillái.
- Ezzel van tele az internet, hogyne tudnám! - nevettem. - Miért?
- Rendben, akkor leöntjük Jant! - tervezte ördögien az akciót.
- Mi? Ki hívta ki? - értetlenkedtem. Ennek Jan nem fog örülni.
- Orlando polgármestere, most láttam a Facebookon.
- Vagy úgy! - bólogattam magam elé nézve. - És honnan szerzel hideg vizet jéggel?
- Ne kérdezz már annyit, már előkészültem. Viszont segítened kell videózni és leönteni.
- A kettő egyszerre nem megy. - szedtem elő a telefonomat, majd bekapcsoltam a videó üzemmódot és Steve ördögi fejjel indult be a boncterembe a kezében a nagy vödör jeges víz.
Hang nélkül belopakodtunk és Jan mögé álltunk. Steve halkan 3-ig számolt és Jan nyakába borította a nagy adag vizet. Alig bírtam röhögés nélkül.
- JÉZUSOOOOOOM! - visított olyan hangerővel Jan, hogy zengett tőle az egész boncterem. - Ki volt ez az idióta? - nézett ránk hátra.
- Szia Jan! - köszönt neki Steve, mintha semmi nem történt volna.
- Agh, te! - nézett Steve szemébe Jan gyilkosan, majd Steve elfutott, Jan szaladt utána a főépület felé.
Én még mindig fuldoklottam a röhögéstől, olyan szinten, hogy Tom odalépett és fogott, mert magamtól eldőltem volna. Mikor visszarázódtam a normál állapotomba, Jan szuszogva lépett mellém. Ismét elkezdtem röhögni azon, hogy kis ázottan beviharzott, törölközővel a fején.
- Már is ruhát cseréltél? - kérdeztük meglepetten Tommal.
- Volt itt egy pulóverem és egy másik nadrágom itt. Egynek jó volt drágáim. - magyarázott viccesen Jan.
- Kit hívsz ki? - érdeklődött Tom.
- Olyat is kell? - ráncolta a szemöldökét Jan. - Akkor Imolát és Stevet.
- Ne csináááááááld! - nyújtottam a szavakat.
Lélekben felkészítettem magamat a nagy adag hideg vízre, amint ezen godnolkodtam erős hidegrázás járta át a testemet, amibe erősen beleborzongtam. Hamarosan sikerült lenyugodnom és tovább végeznem a munkát, amit egészen délután háromnegyed 5-ig műveltünk. Délután visszabattyogtunk az irodába és meglepetten nyugtáztuk, hogy semmi dolgunk nincs, szóval mehet mindenki haza. Mivel én apáéknál vacsoráztam, ezért Jan haza is ment, én pedig átmentem Andreahoz, Jan asszisztenséhez, a szomszéd irodába.
- Szia. - ültem le mellé. - Mizu?
- Semmi különös. - forudlt felém a székével. - Végeztetek?
- Igen, mára ennyi. Most megyek majd vacsorára az apukámhoz.
- Jut eszembe! - kiáltott fel. - Holnap szólni kell Jannek, hogy van 1-2 aláírást kérő rajongó.
- Nyugi, majd észben tartom és szólok. - kacsintottam. Ekkor egy erős férfi hang ütötte meg a fülemet a folyosóról, aki folyamatosan azt ordibálta, hogy "Hahóó, van itt valaki?!". Kimentem és megnéztem ki az. Apa volt.
Elé rohantam, de akkor már ő is meglátott és átváltott amolyan "hűha, itt dolgozik Dr. G" üzemmódba és mindent megtapogatott.
- Szia apa. - ugrottam elé.
- Hello. - fordult körbe extázisos állapotba. - Lehet egy kérésem?
- Persze. - bólintottam odaadóan.
- Beviszel az irodátokba?
Megfogtam apa csuklóját és magam után vezettem be, egészen az irodáig. Ott apa teljesen leblokkolt és mint egy fanatikus, leült egyenesen az én székembe és körbe fordult.
Mikor megszemlélt minden apró kis zugot az irodában, akkor mondta, hogy induljunk, mielőtt még túlságosan beleélné magát. Apa a saját autójával jött értem. Egyből az első ülésbe ugrottam, becsatoltam az övemet és izgatottan vártam, hogy elinduljunk.
- Csatold be az övedet. - figyelmeztettem apát, mikor gyújtást adott.
- Nem szoktam. - rántotta meg a vállát.
- Mondom CSATOLD BE! - hangsúlyoztam ki az utolsó két szócskát, pokolian villogó szemekkel, amelyektől apa meg is ijedt és teljesítette a feladatot, amire felhívtam a figyelmét.
- Így mindjárt más. - kényelmesedtem el az ülésben.
Apáék háza nagyban Orlando belvárosában, egy csendes kis utcában terült, szóval mondhatni egy eléggé gyerekbarát helyről volt szó. Tökéletes volt mindenkinek. Főleg egy igazi családnak.
Amint az autó kerekei begurultak az udvarba én is kiugrottam és körülnéztem. A ház udvara tiszta és rendezett volt, díszítve a gyerekek mászókáival és hintájával. Miközben nézelődtem, Bridget éles, nyafogós hangja ütötte meg a fülemet, aki éppen a féltestvéreimet terelgette a szemem elé, akiket láthatóan nem igazán érdekeltem.
- Zoe, tedd már le a könyvet és mutatkozz be a testvérednek! - kiabálta Bridget a lánya, akit még nem láttam.
Ekkor leszivárgott a lépcsőről egy mini Imola. Nem akarok egoista lenni, de az a lány szakasztott én voltam. Hamvasszőke haj, kék szemek. Kezében könyvvel lépett elém.
- Zoe a nevem. Te pedig biztos Imola vagy. - préselte ki a szavakat a fogai között.
- Jól tudod, mi újság? Mit olvasol? - guggoltam le az ő szintjére, hiszen 14 éves léptére ugyanolyan aprócska volt, mint én.
- Téged tényleg érdekelnek az unalmas könyveim? - kérdezte felcsillant szemekkel.
- Persze. A te korodban engem sem lehetett leműteni róluk.
- Feljössz a szobámba? - invitált.
- Zoe maradjatok itt! - nézett szigorúan rám Bridget.
- Hagyj menjenek, még kell úgyis simítani. - bólintott apa, mi pedig szélsebesen Anna szobája felé rohantunk.
Mikor beléptem egy hatalmas könyvmoly mennyországba csöppentem. 5 polca volt, mind tömve könyvekkel. Szóval egy könyvtár kicsinyített változatát láttam magam előtt.
- Azta, te tényleg nem vicceltél. - fordultam körbe. - Ahogy látom egy egész polc orvosi könyved van.
- Az akarok lenni! - jelentette ki büszkén.
- Tényleg? Én orvos vagyok.
- Ne szórakozz! - ugrándozott. - Milyen?
- Hát, valószínűleg patológus leszek.
- Ezt nem mondhatod komolyan.
Zoe teljesen lesokkolódott, mert ő vagy patológus, vagy kardiológus akart lenni, szóval jól jött neki a testvéri támogatás. Megígértem neki, hogy majd hozok neki pár könyvet, az egyetemi éveimről, amelyek már nekem nem kellettek. Zoe maximálisan fel volt dobva. A boldog pillanatot Bridget szakította meg, a vacsora hírével.
Vacsorára pörköltet és gombóc levest csinált, meg még valami csokis kekszet csoki darabokkal a tetején. Mikor leültünk vacsorázni, én a két fiú között kaptam helyet, jó távolt Zoetól. Egyébként a srácok neve Bertram és Noel volt. Ők is aranyosak voltak, persze, de ők állandóan egymást és engem nyúztak. Gondolom Zoe is azért zárkózott el tőlük, mert nem bírja, ha ő a vita középpontja.
El kell, hogy mondjam Bridget és apa ki tettek magukért, a vacsora nagyon jó volt. Bridget is kibírta, hogy ne piszkáljon, szóval este eléggé jóra sikerült.
Mikor megvacsoráztunk és utána beszélgettünk is egy kicsit, idejének tartottam az indulást. Tárcsáztam Markot egyből, mivel ő este 10-kor végzett a műszakjával a kórházba és már háromnegyed 10 volt.
- Szia, dolgozol még? - érdeklődtem bájos hangon.
- Most adtam le a kártyámat, indulok az autóhoz.
- Haza tudnál vinni? Nem szeretek a sötétben mászkálni egyedül.
- Persze, merre vagy most? - kérdezte.
- Brandywine. Ki megyek az utca jobb oldalára, a Lake Margaretre. Nagyon szűk az utca, ne itt bent kacskaringózzál.
- Rendben, 10 perc és ott vagyok.
Elköszöntem mindenkitől a házban, összeszedelőzködtem és elindultam az utca végére, ahogy Marknak megígértem. Megálltam a sarkon és körül néztem, hátha látom valahol parkolni, de nem így történt. Inkább csodáltam Orlando esti fényeit. Pillanatokon belül Mark is megérkezett értem és hazavitt.
Fáradtan estem az ágyamba, majd letusoltam és ténylegesen el is aludtam.
Mikor letettem a telefont, Jan felé igyekeztem. El sem értem a boncasztalig, amikor hallottam egy nagy csattanást. Felkaptam a fejemet és velem együtt Jan is.
- Ez ki volt? - kiáltott.
- Én voltam, bocsi. - hallottam a szánakozó hangot az irodánk felől.
Egyből oda is rohantam és azonnal meg is láttam, hogy a bögrémet szorongatja Tom, persze törötten.
- Bocsánat, nem akartam.
- Ahj. - sóhajtottam gondterhelten. - Semmi gond, majd hozok be egy másikat.
- Kávét akartam főzni. - mondta Tom.
- Jan. - pattant ki az agyamból egy jó ötlet. - Mi lenne ha csináltatnánk 1-1 képes bögrét?
- Majd megbeszéljük. - válaszolt.
Visszacsattogtunk a boncterembe, ahol most már teljes odaadással fogtunk bele a munkába. Jan szokásosan magyarázott mindent, én pedig szorgos diákként könyveltem el mindent az agyamba. Bár ez a folyamat egy kicsit nehezen ment, mert sokáig voltam fent az éjszaka, szóval gyenge fáziskésésben szenvedtem.
Mikor már teljesen belemelegedtem a munkába, Steve kezét éreztem a saját karomon. Hátra pillantottam, ő pedig csak mutatott az ajtó felé. Megrántottam a vállamat és utána indultam.
- Van egy zseniális ötletem! - lelkendezett.
- Mégpedig?
- Tudod mi az a vizes kihívás? - tágultak a pupillái.
- Ezzel van tele az internet, hogyne tudnám! - nevettem. - Miért?
- Rendben, akkor leöntjük Jant! - tervezte ördögien az akciót.
- Mi? Ki hívta ki? - értetlenkedtem. Ennek Jan nem fog örülni.
- Orlando polgármestere, most láttam a Facebookon.
- Vagy úgy! - bólogattam magam elé nézve. - És honnan szerzel hideg vizet jéggel?
- Ne kérdezz már annyit, már előkészültem. Viszont segítened kell videózni és leönteni.
- A kettő egyszerre nem megy. - szedtem elő a telefonomat, majd bekapcsoltam a videó üzemmódot és Steve ördögi fejjel indult be a boncterembe a kezében a nagy vödör jeges víz.
Hang nélkül belopakodtunk és Jan mögé álltunk. Steve halkan 3-ig számolt és Jan nyakába borította a nagy adag vizet. Alig bírtam röhögés nélkül.
- JÉZUSOOOOOOM! - visított olyan hangerővel Jan, hogy zengett tőle az egész boncterem. - Ki volt ez az idióta? - nézett ránk hátra.
- Szia Jan! - köszönt neki Steve, mintha semmi nem történt volna.
- Agh, te! - nézett Steve szemébe Jan gyilkosan, majd Steve elfutott, Jan szaladt utána a főépület felé.
Én még mindig fuldoklottam a röhögéstől, olyan szinten, hogy Tom odalépett és fogott, mert magamtól eldőltem volna. Mikor visszarázódtam a normál állapotomba, Jan szuszogva lépett mellém. Ismét elkezdtem röhögni azon, hogy kis ázottan beviharzott, törölközővel a fején.
- Már is ruhát cseréltél? - kérdeztük meglepetten Tommal.
- Volt itt egy pulóverem és egy másik nadrágom itt. Egynek jó volt drágáim. - magyarázott viccesen Jan.
- Kit hívsz ki? - érdeklődött Tom.
- Olyat is kell? - ráncolta a szemöldökét Jan. - Akkor Imolát és Stevet.
- Ne csináááááááld! - nyújtottam a szavakat.
Lélekben felkészítettem magamat a nagy adag hideg vízre, amint ezen godnolkodtam erős hidegrázás járta át a testemet, amibe erősen beleborzongtam. Hamarosan sikerült lenyugodnom és tovább végeznem a munkát, amit egészen délután háromnegyed 5-ig műveltünk. Délután visszabattyogtunk az irodába és meglepetten nyugtáztuk, hogy semmi dolgunk nincs, szóval mehet mindenki haza. Mivel én apáéknál vacsoráztam, ezért Jan haza is ment, én pedig átmentem Andreahoz, Jan asszisztenséhez, a szomszéd irodába.
- Szia. - ültem le mellé. - Mizu?
- Semmi különös. - forudlt felém a székével. - Végeztetek?
- Igen, mára ennyi. Most megyek majd vacsorára az apukámhoz.
- Jut eszembe! - kiáltott fel. - Holnap szólni kell Jannek, hogy van 1-2 aláírást kérő rajongó.
- Nyugi, majd észben tartom és szólok. - kacsintottam. Ekkor egy erős férfi hang ütötte meg a fülemet a folyosóról, aki folyamatosan azt ordibálta, hogy "Hahóó, van itt valaki?!". Kimentem és megnéztem ki az. Apa volt.
Elé rohantam, de akkor már ő is meglátott és átváltott amolyan "hűha, itt dolgozik Dr. G" üzemmódba és mindent megtapogatott.
- Szia apa. - ugrottam elé.
- Hello. - fordult körbe extázisos állapotba. - Lehet egy kérésem?
- Persze. - bólintottam odaadóan.
- Beviszel az irodátokba?
Megfogtam apa csuklóját és magam után vezettem be, egészen az irodáig. Ott apa teljesen leblokkolt és mint egy fanatikus, leült egyenesen az én székembe és körbe fordult.
Mikor megszemlélt minden apró kis zugot az irodában, akkor mondta, hogy induljunk, mielőtt még túlságosan beleélné magát. Apa a saját autójával jött értem. Egyből az első ülésbe ugrottam, becsatoltam az övemet és izgatottan vártam, hogy elinduljunk.
- Csatold be az övedet. - figyelmeztettem apát, mikor gyújtást adott.
- Nem szoktam. - rántotta meg a vállát.
- Mondom CSATOLD BE! - hangsúlyoztam ki az utolsó két szócskát, pokolian villogó szemekkel, amelyektől apa meg is ijedt és teljesítette a feladatot, amire felhívtam a figyelmét.
- Így mindjárt más. - kényelmesedtem el az ülésben.
Apáék háza nagyban Orlando belvárosában, egy csendes kis utcában terült, szóval mondhatni egy eléggé gyerekbarát helyről volt szó. Tökéletes volt mindenkinek. Főleg egy igazi családnak.
Amint az autó kerekei begurultak az udvarba én is kiugrottam és körülnéztem. A ház udvara tiszta és rendezett volt, díszítve a gyerekek mászókáival és hintájával. Miközben nézelődtem, Bridget éles, nyafogós hangja ütötte meg a fülemet, aki éppen a féltestvéreimet terelgette a szemem elé, akiket láthatóan nem igazán érdekeltem.
- Zoe, tedd már le a könyvet és mutatkozz be a testvérednek! - kiabálta Bridget a lánya, akit még nem láttam.Ekkor leszivárgott a lépcsőről egy mini Imola. Nem akarok egoista lenni, de az a lány szakasztott én voltam. Hamvasszőke haj, kék szemek. Kezében könyvvel lépett elém.
- Zoe a nevem. Te pedig biztos Imola vagy. - préselte ki a szavakat a fogai között.
- Jól tudod, mi újság? Mit olvasol? - guggoltam le az ő szintjére, hiszen 14 éves léptére ugyanolyan aprócska volt, mint én.
- Téged tényleg érdekelnek az unalmas könyveim? - kérdezte felcsillant szemekkel.
- Persze. A te korodban engem sem lehetett leműteni róluk.
- Feljössz a szobámba? - invitált.
- Zoe maradjatok itt! - nézett szigorúan rám Bridget.
- Hagyj menjenek, még kell úgyis simítani. - bólintott apa, mi pedig szélsebesen Anna szobája felé rohantunk.
Mikor beléptem egy hatalmas könyvmoly mennyországba csöppentem. 5 polca volt, mind tömve könyvekkel. Szóval egy könyvtár kicsinyített változatát láttam magam előtt.
- Azta, te tényleg nem vicceltél. - fordultam körbe. - Ahogy látom egy egész polc orvosi könyved van.
- Az akarok lenni! - jelentette ki büszkén.
- Tényleg? Én orvos vagyok.
- Ne szórakozz! - ugrándozott. - Milyen?
- Hát, valószínűleg patológus leszek.
- Ezt nem mondhatod komolyan.
Zoe teljesen lesokkolódott, mert ő vagy patológus, vagy kardiológus akart lenni, szóval jól jött neki a testvéri támogatás. Megígértem neki, hogy majd hozok neki pár könyvet, az egyetemi éveimről, amelyek már nekem nem kellettek. Zoe maximálisan fel volt dobva. A boldog pillanatot Bridget szakította meg, a vacsora hírével.
Vacsorára pörköltet és gombóc levest csinált, meg még valami csokis kekszet csoki darabokkal a tetején. Mikor leültünk vacsorázni, én a két fiú között kaptam helyet, jó távolt Zoetól. Egyébként a srácok neve Bertram és Noel volt. Ők is aranyosak voltak, persze, de ők állandóan egymást és engem nyúztak. Gondolom Zoe is azért zárkózott el tőlük, mert nem bírja, ha ő a vita középpontja.
 |
| apával |
Mikor megvacsoráztunk és utána beszélgettünk is egy kicsit, idejének tartottam az indulást. Tárcsáztam Markot egyből, mivel ő este 10-kor végzett a műszakjával a kórházba és már háromnegyed 10 volt.
- Szia, dolgozol még? - érdeklődtem bájos hangon.
- Most adtam le a kártyámat, indulok az autóhoz.
- Haza tudnál vinni? Nem szeretek a sötétben mászkálni egyedül.
- Persze, merre vagy most? - kérdezte.
- Brandywine. Ki megyek az utca jobb oldalára, a Lake Margaretre. Nagyon szűk az utca, ne itt bent kacskaringózzál.
- Rendben, 10 perc és ott vagyok.
Elköszöntem mindenkitől a házban, összeszedelőzködtem és elindultam az utca végére, ahogy Marknak megígértem. Megálltam a sarkon és körül néztem, hátha látom valahol parkolni, de nem így történt. Inkább csodáltam Orlando esti fényeit. Pillanatokon belül Mark is megérkezett értem és hazavitt.
Fáradtan estem az ágyamba, majd letusoltam és ténylegesen el is aludtam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)